Szívvel-lélekkel állt ki választott hivatása mellett, vasdiplomát vehetett át a szolnoki pedagógus

Hogyan keveredett a tanári pályára?

Igazából még nyolcadik osztályos koromban gyógyszerész szerettem volna lenni. Ennek érdekében egy humán gimnáziumba kellett volna, hogy menjek, de az a város, ahol laktam, ott csak reál gimnázium volt. Végül Berettyóújfaluból Debrecenbe kerültem orosz-latin tagozatra. A gyerekeket szeretem, így felvételiztem Egerbe, ott jártam a pedagógiai főiskolát. 1959-ben végeztem, akkor kaptam meg a diplomámat, ennek már 65 éve. Kunhegyesre helyeztek, ott tanítottam öt évet, majd férjhez jöttem Szolnokra, ezután az akkori II. Rákóczi Ferenc általános iskolában kezdtem dolgozni. 

Nem könnyű ez a szakma, mit szeret mégis a hivatásában?

Először is a gyerekeket, de magát a szakot is, főleg a magyart. Szerettem a magyar nyelven belül a gyerekekkel foglalkozni, a tudásukat nemcsak az irodalomra, hanem a nyelvészetre, kutatásokra rávezetni. Rengeteg versenyre jártam velük, sikeresek voltak a tanítványaim. Aki szerette a magyart, szeretett engem és megszerette az oroszt is. Nyugdíjazásom előtt megszűnt az orosz nyelv tanítása, maradhattam volna még, de ahhoz új nyelvet kellett volna tanulnom, azt meg már nem vállaltam. De a gyerekek is sokat változtak az évek alatt. 

Óráin közösséget épített, mi volt ennek a titka?

A főiskolán tanultunk olyat, hogy úttörővezetés. Az első osztályom diákjai most 74 évesek, ők az úttörőként szerzett élményeket emlegetik leginkább. Ezek a gyerekek imádtak segíteni és dolgozni, minden évben társadalmi munkára mentünk. 65 év alatt egyébként nagyon sok jó osztályom volt, úgy adta sors, hogy mindig ilyeneket kaptam, velük könnyű volt szép eredményeket elérni, a jó dolgokat kipróbálni. Az egyik alkalommal az osztályfőnöki óra parlamentálisan történt, körben ültünk, úgy hallgattuk meg egymást. Ezeket mind a gyerekek találták ki. De ez a nyitottság nem működhetett volna a szülők támogatása nélkül. Mindig az volt az első dolgom, hogy velük megismerkedjek. Vallom, hogy ha közösen tudunk dolgozni, akkor fejlődhet a gyerek.

Minden gyerekhez meg lehetett találni az utat?

Az elvem volt, hogy buta gyerek nincs. Csak meg kell találni azt a kicsit, amibe belekapaszkodhat az ember és azt fejlesztheti. Ebben segít a csoportmunka, amit elég hamar és sikeresen alkalmaztam.  A gyengébb képességű gyerekeket is be lehetett vonni, bár pedagógusként sok munka volt vele. Ahogy azzal is, hogy jó kapcsolatot ápoljunk a középiskolával.

Szerették a diákjai annak ellenére is, hogy szigorú tanár volt?

Az kétségtelen, hogy szigorú voltam, mert úgy gondolom a nyelvtan, a helyesírás mindenhol kell. Mert az, ha irodalmilag nem tudja kifejezni magát az ember úgy, ahogy kellene, az elfogadható. De az értő olvasás és a helyesírás mindennek az alapja. Ezt megköveteltem. Mindemellett mai napig a gyerekekért élek, sokan 60-70 évesen még most is felhívnak tanácsért. Tisztelnek a szülők is, ez nekem nagyon fontos.

Néhány évtizede nyugdíjba vonult, mivel telnek a mindennapjai?

Pedagógus vagyok a mai napig. Vannak gyerekek, családok akik a szomszédból hozzám fordulnak, szívesen segítek nekik. Amióta nyugdíjas vagyok, klubokba járok, műsorokat állítok össze, szerepeltetem az embereket. Ha tehetem olvasok, sajnos ugyanis akkor, amikor dolgoztam, nem volt erre lehetőségem.

Nem szűnt meg a kapcsolata a tanítványaival

Tímár Attilánét szinte minden évben hívják osztálytalálkozóra, az első kunhegyesi osztályából legutóbb nyolcan gyűltek össze.

– Amikor nemrégiben a 86. születésnapomat ünnepeltem, a volt tanítványaim közül nagyon sokat felköszöntöttek, jó érzés volt – mesélte Tímár Károlyné.

Munkát munkára halmozott

Pedagógusként gyarkolótanításokat is vállalt Tímár Attiláné. Katonákat és olyan hallgatókat is oktatott, akik tanárnak készültek, többek valóban ezt a pályát választották. A szerteágazó munkáját felsorolni nehéz, munkaközösséget vezetett, könyvtárszakot végzett, sőt az új tankönyvek kipróbálásában is részt vett, kedvelte a színészórákat, amikor irodalomból egy-egy korszakot lezártak.