Al Ghaoui Hesna: több rugalmasság kell az anyasághoz, mint a háborús tudósításhoz

– Erős szálak kötik Szolnokhoz, ez talán már köztudott, a Varga Katalin Gimnázium diákja volt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

– Azt kell mondanom, ezek varázsévek voltak számomra. Nagyon bíztam benne, hogy felvesznek és igazán boldog voltam, amikor kiderült, hogy sikerült. Kislány koromtól készültem rá, tudtam, hogy a nyelvekkel szeretnék majd foglalkozni, azt is, hogy kéttannyelvű intézményben tanulnék tovább. Egészen messziről, Salgótarjánból kerültem ide Szolnokra, amiért a szüleimnek is igazán hálás vagyok, mert megszavazták nekem a bizalmat, mertek „elengedni” és korán önállósodhattam. Én ugyanis albérletben laktam a városban, egy idős hölgynél, kvázi egy pótnagymamánál, nem kollégiumban.

A Varga nagyon szerethető, de tanulmányi szempontból kemény iskola volt, imádtam, egyúttal sokszor szorongtam is. Ennek persze a magas követelményszint mellett a saját maximalizmusom szintén oka volt, utólag azonban azt mondom, mindenért hálás vagyok és soha nem bántam meg, hogy ide jártam.

Persze a tiniévek egyéb elfoglaltságai is megmaradtak, szerettem a várost. Lejárni a Tiszta-partra, vagy barátokkal találkozni a belvárosban. Emlékszem „a művház előtt” cukrozott mandulát lehetett kapni, és egész télen szólt a „Last Christmas”, elképesztő hangulata volt.

– Az Amerikai Egyesült Államokban is tanult egy évig. Mesélne erről az élményről?

– Igen, ezt a lehetőséget szintén a Vargának is köszönhetem, hogy tizenhat évesen egy országos, több fordulós kiválasztás után én voltam az egyik, aki ösztöndíjjal egy amerikai magániskolában tanulhatott egy évet. Ez több szempontból is sorsfordító volt számomra, itt kezdtem el először komolyabban írni.

– Azért kissé félelmetes is lehetett, egy ilyen fiatal lány, olyan messze... A család hogyan viselte ezt a helyzetet?

– A kilencvenes évek közepéről beszélünk. Mobil még nem nagyon volt, az internettel én például ott találkoztam kint először. A szüleimmel a klasszikus levélírás formájában tartottuk a kapcsolatot, illetve havonta belefért egy pár perces beszélgetés a kollégium telefonfülkéjéből. A mostani lehetőségek mellett ez szinte elképzelhetetlennek tűnik, de nagyon is rendben volt így. Arra ösztönzött, hogy minden helyzetben ott legyek lélekben, fejben, és megéljem mindazt, ami velem történik. Itt is rengeteget önállósodtam. Ez az élmény sokat hozzáadott ahhoz, hogy később volt bennem bátorság nekivágni a háborús övezeteknek.

– Milyenek voltak a kinti tapasztalatok a diákélet, tanulás terén?

– Nagyon szembetűnő különbség, hogy kevésbé volt elvárt a memorizálás és sokkal több teret hagytak a kreatív írásnak, a saját gondolatok megfogalmazásának, történetmesélésnek, színjátszásnak. Így kezdtem el novellákat írni ott kint. Kafkai ihletésű történetekkel kezdtem a szárnypróbálgatást.

– Ezután teljesen egyértelmű volt az út az újság felé?

– Nem, nem így történt. Én, aki utáltam magolni, végül az ELTE jogi karára felvételiztem. Felvettek, végigcsináltam. A maximalizmusom, ugyebár... ha már elkezdtem, befejeztem. A kötelességtudatom mindig erős volt. Persze novellákat még írtam, az egyetem mellett is.

– Hogyan lett ebből mégis újságírás?

– A nagynéném egyszer kórházba került, és amikor meglátogattam, azzal szórakoztattam, hogy felolvastam neki az írásaimat. Ő javasolta, hogy próbálkozzak velük valamelyik újságnál, hátha leközlik. Ekkoriban már szemeztem a külpolitikával, valahogy adott volt az is, hogy a Népszabadsághoz fogok besétálni az írásaimmal. Nagy szerencsém volt, az akkori irodalmi rovat főszerkesztője nyitottan áll a dologhoz, elolvasta a novelláimat, kiválasztotta az egyiket. Én pedig, ha már ott voltam, gondoltam felvetem, hogy talán cikkeket is írhatnék időnként. Így kerültem a mentoromhoz, Kelen Károlyhoz. Tőle tanultam meg az újságírás alapjait, csínját-bínját. Majd a külpolitika rovathoz kerültem.

– Akkor innen már viszonylag egyenes út vezetett a televízióhoz, illetve a haditudósításokhoz is. Ebben a tekintetben hogyan alakult a sorsa?

– Ezt a szálat részben egy családi nyaralásnak köszönhetem. Édesanyám magyar, édesapám szíriai, a húgommal mi itt születtünk Magyarországon, itt is nőttünk fel. De természetesen sokat jártunk Szíriában is. Egy ilyen látogatáson voltunk épp, amikor bemondták a hírekben, hogy meghalt Arafat. Ez pedig egy fontos fordulópont volt az egész arab világ szempontjából, miközben Szíriában nagyon sok palesztin él. Ekkor ugyan már a tévénél dolgoztam, de még csak pár hónapja. Az édesapám javasolta, hogy keressünk egy operatőrt, és kérdezzem meg a főnökömet a tévében, hogy érdekelné-e őket egy helyszíni riport, egy próbát megérhet. Egyeztettem a főnökömmel, tetszett neki az ötlet. Minden összeállt, igazi családi vállalkozás lett az első panorámás forgatásom. És itt megjegyezném, hogy milyen fontos lehet a szülők szerepe egy-egy döntési helyzetben. Hogy talán épp csak arra a kis biztatásra, vagy a holtponton való átlendítésre van szüksége az embernek... De mennyi minden múlhat ezen! A riport végül jól sikerült, és ezzel a sikerélménnyel már magabiztosan mentem forgatni szinte bárhová.

– Akkor sem bánták meg ezt egy kicsit a szülei, amikor veszélyes háborús terepeken járt?

– Olyan varázslatosak, hogy nem. Végig támogattak mindenben, soha nem próbáltak meg lebeszélni egyik tudósításról sem. Nem is értem őket, főleg így, hogy már én is anya vagyok, teljesen más szemmel nézem ezt az egészet. Hogyan volt bennük ennyi erő, bátorság, bizalom és hit . Ráadásul a húgom, Naima szintén hasonló életutat választott, a genfi központú Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságánál dolgozik, nem kevésbé veszélytelen terepeken járt... Csodálom a szüleimet, hogy ezt így duplán képesek voltak a helyén kezelni. El sem tudnám képzelni, hogyan reagálnék, ha az én lányaim valami hasonlóba fognának…

– Talán ez változik, amikor nagyobbak lesznek. Mennyi idősek most?

– A kicsi hat, a nagy tíz éves lesz. Igen, ebben bízom én is, hogy van még egy kis időm, és én is felnövök majd ehhez a feladathoz.

– Ráadásul a legjobbaktól tud kérdezni.

– Igen, rengeteget beszélgetek a szüleimmel erről. Manapság talán jobban féltjük, talán túl is féltjük a gyerekeket, mint annak idején a szüleink generációja. Azt hiszem, ők ezt jobban csinálták. 

– Az ilyen jellegű félelmekből is lehet ügyesen építkezni?

– Bár könyvet írtam a témában és számtalan aspektusból vizsgáltam a félelmet, a szülői, anyai féltést nem lehet kikapcsolni. Ha pedig jön egy ilyen érzés, tudatosítani kell, és nem elhessegetni vagy elnyomni, hanem inkább megvizsgálni, honnan jön és miért. Ez mondjuk valamennyi félelemre igaz. Tudatosság, megfigyelés és komfortzónán kívüli élmények. Ezek és az önmagunkba vetett hit fejlesztése szükséges, hogy túljuthassunk egy-egy félelmetes helyzeten, szituáción. Egyébként azt kell mondanom, sokkal több rugalmasság kell az anyasághoz, mint a háborús tudósításhoz (nevet).

– Bizony, sokszor a gyermeknevelés is kész csatának tűnik. Bár viccet félretéve, volt olyan helyzet odakint, amikor attól félt, hogy talán nem fog tudni hazajönni? 

– Volt ilyen bőven, persze. Akadt elég sok konkrétan veszélyes helyzet, de olyan is, hogy dezinformációkkal manipulálták a biztonságérzetünket. Az információk befolyásolása, visszatartása vagy téves információk terjesztése komoly eszköz a hadviselésben. Volt olyan például, hogy elterjedt: fegyveresek körbevették a várost, ahol éppen forgattunk, ezért nem fogunk tudni kijutni. Utólag kiderült, hogy ez nem igaz, de akkor nagyon izzasztó helyzetet teremtett, és bizony észnél kellett lennünk, hogy ne essünk pánikba, hanem egyből a lehetséges megoldásokra fókuszáljunk.  Fontos, hogy az ember egy ilyen helyzetben is a jelen pillanatban tudjon maradni és végig venni, mi az, amit még képes irányítani, milyen döntési lehetőségei vannak, és hogyan tud a legszorultabb helyzetben is olyan információforrásokat találni, melyek legalább részben megbízhatóak.

– Már nem jár háborús övezetekben, de kapcsolódik háborúkban érintett területekhez, emberekhez. Mivel foglalkozik, min dolgozik manapság Al Ghaoui Hesna?

– Nagyon sokfelé terjed a figyelmem, sokrétű a munkám, de ma már ezek többsége nem kapcsolódik az újságíráshoz. Dolgozom az új könyvemen, majd az új gyermekkönyvem lesz a cél, annyit elárulok, hogy ez utóbbinak a háború témájához lesz köze. Ráadásul most készült egy applikáció, amelyet háborúban érintett gyerek számára készítettünk egy norvég pszichológussal. Ez egy két éves munka eredménye, még az ukrán háború kitörésekor jött az ötlet, hogy írjak a gyerekeknek egy mesét. Az említett szakemberrel közösen dolgoztunk rajta, és a történetet nagyon sok feladattal egészítettük ki. Egy teljesen interaktív anyag született Magic Mitten néven, amelyet egy cég lefejlesztett egy applikáció formájában is. A célja, hogy a háborúhoz köthető nehéz élmények és érzések feldolgozásában segítse a gyerekeket. Nagyon bízunk benne, hogy sok családhoz eljut majd az app, ami talán a szülőknek is segítség lehet egy ilyen megterhelő élethelyzetben.

A podcast megtalálható a Szoljon.hu Youtube- és Spotify-csatornáján is.