Doma Sándor Kunmadarasról indulva hódította meg az eget

– Tősgyökeres kunmadarasi család a mienk, ott éltek nagyszüleim, szüleim is. Én 1951-ben születtem – ez az év azért is nevezetes, mert akkor érkeztek Magyarországra, Kunmadarasra az első sugárhajtóműves repülőgépek. Abban az időben itt volt a szolnoki iskola oktatóezrede. Nagyon sok embert képeztek át a motoros gépekből erre – mondta Doma Sándor.

Gyermekkorában minden ismerősének az volt az álma, hogy pilóta, tűzoltó vagy katona legyen, neki mégsem tetszett ez.

– A kisújszállási középiskolában harmadikban jött a felhívás, hogy fiatalok, jelentkezzetek motoros repülőnek. És mikor ez fizikaórán elhangzott, felcsillant a szemünk, a barátokkal viccelve mondtuk, jelentkezzünk.

– Hét elején ők ki is töltötték a jelentkezési lapot, hétvégén hazajöttem, és elmondtam anyukámnak. Azt mondta, kisfiam, ha akarod, legyen. Ha tudta volna akkor, hogy ez mennyi fájdalommal, lemondással jár, biztos nem engedett volna – emlékezett vissza a kezdetekre Doma Sándor. Élvezte, hogy az orvosi vizsgálat egy nap lógást jelentett a suliból, majd jött további három nap elmélet Kecskeméten – ez jó bulinak tűnt.

A hatfős csapatból egyedül maradt, és a megyéből is csak ő felelt meg orvosilag.

– 1967 decemberében kaptam meg az alkalmasságit, hogy pilóta lehetek, a következő évben az MHSZ-nél már szervezték nekem a tanfolyamot. Szombaton iskolában voltam, vasárnap pedig bevonatoztam Szolnokra, a tanfolyamra, április környékén sikerült is az első felszállásom egy Pakettel.

– Aztán jött a békéscsabai nyári hathetes tábor, komoly kiképzéssel. Míg más strandolt, mi hajnalban keltünk, izzadtunk a repülőtéren, mert csak jó repülni… – idézte mosolyogva első önálló repülését, amikor oktató nélkül szállt fel.

– Végtelen nagy szabadságérzés volt ez, ami meghatározta a jövőmet is. Negyedikben a szolnoki Kilián György Főiskolára jelentkeztem, majd áprilisban még beadtam a papíromat Nyíregyházára, mezőgazdasági főiskolára, repülős szakra.

– Már egyedül repültem motoros gépen, és játszi könnyedséggel meg tudtam volna csinálni a főiskolát, de a felvételivel egy napon kellett mennem repülős táborba is, így ezt választottam, és ott maradtam Szolnokon.

– Attól kezdve a Magyar Néphadseregben egyenes volt az út. Megkaptam Debrecenben a sorkatonai alapkiképzést, majd iskolapadba ültem. Mi voltunk az utolsó csapat, akik növendékként repültünk Szolnokon, mielőtt kimentünk három évre a Szovjetunióba. Ott már nagyon élveztem a repülést, MiG-15-ösökkel, 17-esekkel repültünk, az igazi harci alkalmazások közül a földi lövészet, a bombavetés is volt feladat.

– Amikor negyedévben MiG-21-esre kerültünk, az már igazi kihívás volt, hiszen tizennyolc kilométer magasságig fel tudott menni az ember, és pár másodperc alatt kilométereket tett meg. Egy nagyon jó csapattá alakultunk ott.

– Eleinte sokat szótároztunk, mert az orosz nehezen ment, havonta kaptunk otthonról és írhattunk egy-egy levelet, telefon nem volt, úgyhogy anyukám sokat sírt miattam – ismerte be az alezredes, aki hazatérte után, 1973-ban Taszárra került, ahol a legmodernebb gépekkel repült.

Feleségét, Erzsébetet is ott ismerte meg – barátnőivel épp az érettségire készült. Esténként nyugtatgatta a szép lányt, hogy nem kell attól félni, és ez aztán apránként összehozta őket. 1977-ben házasodtak össze Erzsébettel, aki – mivel édesapja is katona volt – tudta, mire számíthat mellette.

1996 végén szűnt meg ott az ezrede, de addig több repülési feladatot is kapott. Így 1990-ben, a 2. vadászrepülő század parancsnokaként kötelékbemutatóra kapott parancsot.

– A kötelék műrepülés egy bonyolult, látványos, de nagy profizmust igénylő feladat. Mivel elég felkészülési és repülési idő sem állt rendelkezésünkre a feladat minőségi végrehajtására, így született meg az ötlet, hogy mutassunk be egy kötelék légi harcot.

– A kötelék három MiG-21bis típusú repülőgépből állt, két repülőgép a saját repülőket, egy pedig az ellenséget imitálta. A kötelékben a jobb kísérőm Tülkös János, az ellenség szerepében Dósa József volt. Sajnos 1990. szeptember 16-án a pápai repülőnapon – egy héttel a taszári előtt – egy légi bemutató során egy MiG-23-as Soproni Károly őrnagy vezetésével a földhöz csapódott, így az elöljárók nem engedélyezték a taszári bemutatót.

– Akkor csak a földön, statikus bemutatón ismerkedhettek az érdeklődők a repülőkkel. Az első igazi nagy nemzetközi repülőnap 1991. szeptember 21-én volt Taszáron. Olyan világhírű gépek és kötelékek szerepeltek, amiről korábban álmodni sem mertünk.

– 1992. augusztus 8-án és 9-én ismét nemzetközi repülőnapot szerveztek Taszáron „Randevú a Nyitott Égbolton” elnevezéssel, ahol még több nagy kötelék mutatkozott be, a lengyel Iskra, a svájci Hunter, a francia Alpha Jet mellett ismét levegőbe emelkedett a légiharc-kötelékünk.

A rendezvényt több nyugati ország repülő delegációja is megnézte, köztük Paul A. Bowen, az Angol Királyi Légierő Repülő Alapítvány vezetője (The Royal Air Force Benevolent Fund), és meghívta őket kötelék- és egyéni bemutató repülésére a következő évben az angol légierő hetvenötödik születésnapjára rendezendő nemzetközi bemutatóra.

– A megtiszteltetés nagyon jó volt, de rengeteg szervezést igényelt, hiszen nem beszéltünk angolul. A taszári repülőnapon találkoztam Szabó Csabával, aki Amerikában élt, ő volt az összekötőnk, segített, megtanította az alapvető angol repülős szavakat.

– A bemutatóra sikerült megoldani, hogy Taszárról velünk repüljön egy másik gépen. Az ő navigációs segítségével jutottunk ki Angliába, a megadott repülőtérre, ahol a nagy zivatar miatt nem tudtunk leszállni.

– A toronytól azt az utasítást kaptuk, húsz percig várakozzunk, de nem volt ennyi üzemanyagunk. Harminc kilométerre, egy másik repülőtérre mentünk át nagy nehézségek közepette, a jobb kísérőmnek nehézségei adódtak a gépével, de végül neki is sikerült leszállnia. Másnap kétszázezer néző előtt bemutatóztunk.

– Négy-ötezer méter magasan, a felhőben mentünk, látni nem nagyon láttunk semmit, ötszáz méterenként diktáltam a köteléknek a manőverezést, de az eső és a rossz idő miatt csak részprogramot tudtunk bemutatni. Ez is nagy siker lett, azóta is ez volt az első, és utolsó magyar kötelékbemutató külföldön, ezért lett rekord a mi fellépésünk, amire ma is büszke vagyok – tette hozzá Doma Sándor, a „Sky Hussars” tagja, akit gyermekei és unokái sem követték ezen a pályán.