Ismét a vármegyeszékhelyen szolgált Jaczkó György, Szolnok első görögkatolikus parókusa

– Ön évtizedekkel ezelőtt energikus fiatal emberként érkezett Szolnokra. A mi városunk volt az első szolgálati helye?

– Nem, már a harmadik volt. A püspök úr 1989. szeptember elsejével nevezett ki ide szervező lelkésznek, a mi szóhasználatunk szerinti szórvány területre, ahol alig éltek görögkatolikusok. Itt azt láttam, hogy a belvárosban minden egyháznak van temploma, református, evangélikus, római katolikus, az utóbbiból több is, de a körülbelül tizenhatezer fős Széchenyi-lakótelepen nem volt jelen egyik történelmi egyház sem. Akkor éreztem, hogy a mi felelősségünk ott templomot emelni. Először a római katolikus testvérektől használatra megkaptuk a Partos kápolnát, s mivel nem volt hol laknom, egy évig Budapestről jártam Szolnokra.

Utána az önkormányzattól kaptunk egy szolgálati lakást a Széchenyi-lakótelepen, majd ezt követte 1992-ben ugyanabban a városrészben a megyei önkormányzattól kapott templomtelek. Ott egy kis fabarakk lett az első állandó helyünk, ahol 1993 pünkösdjén tartottuk az első misét. Közben már terveztünk egy templomot is, és addigra összerázódott a kis közösségünk is. Ezalatt a Partos Kápolnában is szolgáltam, hiszen a híveink közül is többen jártak ide. Természetesen jöttek római katolikus testvérek is, mert az övék volt az épület. A Széchenyi lakótelepi templomunkat 2002-ben szentelhettük fel, utána a kápolnába visszajöttek a római katolikus testvérek, én pedig Szolnok és Cegléd mellett a megyében több helyen is miséztem, mivel a szolgálati helyem és a joghatósági területünk Jász-Nagykun-Szolnok megye és Pest megyéből Cegléd, Abony-Nagykőrös térsége volt.

– Hogy tudta azt a rendkívül heterogén közeget összefogni, ahol mindenki betelepült ember volt? A Széchenyi-lakóteleppel valójában nem egy missziós területet kapott?

– Ez nagyon érdekes dolog volt, mert azt nem tanultuk a teológián, hogy mit jelent a szórvány pasztoráció. Kezdetben karácsonyi műsort csináltunk élő betlehemmel, amikor a lakótelep egyik végéről indultunk egy csacsival. Úgy érkeztünk az akkori fatemplomunkhoz, ahol énekeltünk és együtt imádkoztunk. Utána minden évben vittünk oda bárányt, bocit, ezzel kedveskedtünk a gyerekeknek. Ez is vonzotta az embereket, s amikor fölállítottuk a kis fatemplomot elterjedt a híre, hogy itt szokott mise lenni. Idejöttek, akik imádkozni akartak velünk. Emellett én is igyekeztem a város életében részt venni. A mozgássérültektől kezdve sok helyen dolgoztam, részt vettem a szociális munkában, jártam a kórházakba. Hamar István református lelkipásztorral együtt kerestük fel a börtönt is, ahol akkor még nem volt börtönlelkészség. Közben kedves kikapcsolódásomként ott volt a futball, megcsináltuk az első Szent György napi focikupát, amikor a rendőrökkel, tűzoltókkal, a város lakóival futballoztunk. Ezek mind szép dolgok voltak, és természetes volt, hogy közben kiderült, én vagyok a görögkatolikus pap.

– A görögkatolikus, illetve a Szolnokon illetékes római katolikus váci püspökség jogilag mint viszonyult egymáshoz. Ön melyiknek volt alárendelve?

–  A görögkatolikus papok 1981-óta a görögkatolikus püspökök hatósága alá tartoznak. Akkor terjesztették ki a hajdúdorogi görögkatolikus püspök joghatóságát az egész országban élő görögkatolikusokra, még ha római katolikus területen éltek is. Ennek köszönhetően tudtunk jogilag Szolnokon is egyházat alapítani.

– Összesen hány évet szolgált Szolnokon? Itteni tevékenysége végén mennyire volt elégedett munkássága mérlegével?

– Lett templomunk, parókiánk, közösségi házunk, átvettük a temető utcai óvodát, hogy belső missziót folytassunk, az iskolát, ami most Szent Tamás cigánypasztorizációs iskolaként működik. Úgy gondoltam, hogy nem csupán saját egyházunk szolgálata a dolgunk, hanem a nemzet asztalára is le kell tennünk valamit. Ezek olyan dolgok voltak, amelyek nyilvánvalóan pasztorációs célokat is szolgáltak. Emellett ott volt a fizikai építés is, rendbe hoztuk ezt a kápolnát, ahol most beszélgetünk, felépítettük a templomot, amiben örömmel jöttek segíteni a hívek is. Emlékezetes esemény volt a tiszai árvíz is, amikor a városi gátszakaszról le kellett bontani a homokzsákokat. Minden szombat délután kettőtől dolgoztunk a zsákok kiürítésével, és jöttek, többek közt a Kékkereszt csoportból is emberek, és segítettek. Akkor a gátról lekerült homok és sóder egy része, a mi templomunknak lett az alapja. Ez nyilvánvalóan olyan meghatározó élmény, ami túlmutat azon, hogy most református, római katolikus, görögkatolikus vagyok. Közös kincsünk lett, mint ahogy a városnak is kincse lett a görögkatolikus templom, és az ikonosztázionja, ami egy csodálatos alkotás.

– Szolnok után milyen állomásai következtek a pályájának?

– Szolnokról a püspökségre hívtak, s ott mi csináltuk az első közbeszerzést az egyházunkban, amit sikerrel végeztem. Utána Nagykállóban átvettem a Korányi Frigyes két tannyelvű gimnáziumot és kollégiumot, ami hála Istennek azóta is szépen működik. Nagykálló után mentem Kisvárdára, majd Gávavencsellőre parókusként gyülekezeti munkát végezni.

– Egy általános kérdéssel szeretném zárni a beszélgetésünket. Sokan válságban levőnek látják az európai kereszténységet. Ön hogyan vélekedik erről?

– Teljes mértékben egyetértek Benedek pápánkkal, abban, hogy az európai katolikus egyház létszámra fogyatkozik, de lélekben erősödik.

Ahogy a saját családunkban is, a szülőket mintázzák a gyerekek, ugyanúgy az egyházainkban is van minta, az Evangélium szerinti élet. És hogyha az Evangélium szerinti élethez, a krisztusi tanításhoz ragaszkodunk, akkor tudnak egészségesek maradni a családjaink és a gyerekeink, és azt hiszem, hogy ez ad egy újabb lehetőséget nekünk a jövőre. Lehet, hogy lélekszámban sokkal kevesebben leszünk, de akik megmaradunk ebben a hitben, azok a jövő zálogát jelentik. Amikor a reformáció elindult és a református egyház is megvetette a lábát, közben tisztult, megerősödött a másik oldalról a katolikus egyház is. Itt vége a népegyházi korszaknak, a tömeges vallásgyakorlásnak, s áthelyeződött, Európán kívül került a kereszténység súlya, amire már volt példa a történelemben. Jeruzsálem volt az első úgynevezett apostoli patriarchátus, a második Antiochia, utána jött Róma és Alexandria, s utána jön még Konstantinápoly.

Úgy gondolom világviszonylatban nincs veszélyben a kereszténység. Vannak az akár az életük árán is hitvallók. Nagyon fontos, hogy megértsük, magunkba fogadjuk az Evangélium üzenetét, de még fontosabb az, hogy tanúságot is tegyünk róla. És ez a tanúságtétel, ez nem iskolai végzettségtől függ, hanem attól függ, hogy hogy kerülök kapcsolatba a Jóistennel.