Csuja Imre: „Olyan irányt válasszon az ember, amibe érdemes beledögleni..."

– Szóval „Imi mondja a költeményeket”, nem is egyet. Honnan jött a verses előadás ötlete?

– Szinte minden színész életében jó, ha van egy ilyen. Már aki érez magában bátorságot, elhivatottságot a versmondáshoz.

– Színészként is nagyobb bátorság kell ehhez?

– Azt hiszem. Igen. Van, aki bátortalan. Én könnyű helyzetben vagyok, imádom a költeményeket, ezt pedig a nagymamámnak köszönhetem, aki szintén nagyon szerette az irodalmat, a verseket, rengeteget megtanított nekem. Ráadásul már magát a szereplést is kipróbálhattam kicsi gyermekként.

– Erről az élményről milyen emlékei vannak?

– Akkoriban az volt a szokás, faluhelyen, hogy a szomszédság összegyűlt valakinél esténként. Pletykálkodtak, kukoricát morzsoltak, babot fejtettek. Amikor meg kifogytak ezekből, szóltak nekem, hogy „Imi, mondj egy verset!”. Innen jött a címadás. Én ott, akkor tapasztaltam meg először, hogy engem néha harmincöt, negyven ember néz. És hatással vagyok rájuk a versek által, mert hol hüppögtek, szipogtak, hol mosolyogtak, nevettek vagy éppen csend volt. Ez nagyon meghatározta a jövőmet, nem is volt kérdés, amikor tizenhét éves lettem, milyen irányt válasszak. Egyszerűen bekattant, hogy színész leszek.

– Nem is volt más ötlet, „b terv”?

– Számomra nem. Bár a szüleim azt szerették volna, hogy tanár legyek, de én kitartottam az elképzelésem mellet. Az alapot a versmondó élmények adták, ráadásul akkoriban, a hetvenes években virágzott az amatőr színjátszó mozgalom. Hajdúnánáson is volt kettő vagy három társulat, mindegyikben szerepeltem. Ez mind nagy hatással volt a döntésemre, amit csak felerősített, hogy abban az időben rengeteg tévéjáték, tévéfilm készült. Láttam azokat a csodálatos, nagy színészeket és azt mondtam magamnak – de csak suttogva –, hogy én ezt a színészetet tudnám csinálni. Mindig is komolyan gondoltam, hogy lehetőleg olyan irányt válasszon az ember, amibe – magyarán mondva– érdemes beledögleni.

– Velős, de nagyon igaz összefoglalás. Van ez az embertípus, aki csakis olyan tevékenységben tud szívvel-lélekkel működni, amit valóban szeret. Ezek szerint Ön is közéjük tartozik. Azért egy bizonyos ponton a szüleit is sikerült megnyugtatnia a döntés helyességét illetően?

– Persze, már akkor, amikor kiderült, hogy felvettek a színművészetire. Ők egyébként is csak azért voltak nyugtalanok, mert akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, hogy Hajdúnánásról elindul egy srác és bekerül oda, abba a harmincfős csapatba, akiket ezer közül választanak ki.

– De miért volt az? Elképzelhetetlen…

– Mert annyira messze volt Hajdúnánás Budapesttől.

– Pedig a tehetséget nem ilyen szempontok alapján osztogatják „fentről”.

– Ez igaz. Kaptam én is és sikerült az út. Mondjuk ebben csak én hittem. De hatalmas önigazolás is volt, amikor bebizonyosodott, hogy valóban beérik a színészi álom. Ráadásul ez egy rögös pálya, valljuk be. Akadtak nehézségeim nekem is, nem volt fenékig tejfel. Meg kellett ezért dolgozni, bizonyos helyzetekben.

– Mi volt az első legemlékezetesebb szerepe, amelyért nagyon meg kellett dolgoznia? Talán több is akadt.

– Az első még főiskolás koromban volt az Olimpia moziban, a Micimackó...Majd jöttek a pici szerepek a Madách színházban, ahol a gyakorlatot töltöttük. Na meg persze a vizsgák. Igazából már a pályám elejétől kezdve leszerződtem Pécsre, ott voltam három évig, itt kaptam egy szerepet a kaktusz virágában, a Lear királyban. Majd következett egy csodálatos előadás, hárman játszottuk... közülük már csak én élek. Ez volt az amerikai bölény David Mamet-től. A fiatalembert alakítottam. Na, az volt az első olyan főszerep, amire azt mondtam, hogy ezért megérte idáig elvergődni. Jöttek még ilyenek. Mentem Debrecenbe, ott is volt Osztrovszkij, volt kamara előadás is... ja meg, itt alakítottam Václav Havelnek az Audienciájában a sörmestert. Aztán mentem Egerbe, ott leláncolt Prométeusz voltam. Meg Bibbiena Kalandria című darabjában a szolgáló bőrébe bújtam. Később az Arany János Színházban játszottam a Truffaldino-t. Aztán megszűnt ez a színház és jöttek a szinkronos évek, sokáig. Majd elkezdtem vendégeskedni különféle színházakban, leghosszabb ideig a Katona József Színházban. Ott az egyik darabot húsz évig játszottuk.

– Melyiket?

– A portugált.

– Ez nagyon hosszú idő. Nem vált idővel rutinná a szerep, a játék?

– Nem. Törekedtünk rá, hogy ne legyen ilyen íze a dolognak. Sok munka és odafigyelés kell hozzá.

– Az életbeli szerepeink és a színházi, filmbéli karakterek közé gyakran akár egyenlőségjelet is lehetne tenni. Volt olyan karaktere, akinek a jelleméből átvett valamennyit és akár beépítette a saját személyiségébe? Fordítva ez nyilvánvaló, hiszen a színész maga tölti meg a karaktert. De vajon a szerepből marad-e valami a művészben?

– És mennyire nehéz, más például a szinkronszínészi vonal? Amikor csak a hangja van a játékhoz.

– Az bizony egy tanulandó műfaj, külön szakma. Nekem is kellett ebbe energiát fektetnem. Viszont hallatlanul izgalmas feladat, hogy az ember csak a hangjával, hanglejtésével tud mosolyogni, haragudni, őrjöngeni.

– Kanyarodjunk kicsit vissza a versekhez. Milyen műveket hallhatnak a vendégek az előadáson?

– Volt idő amikor néhány színésznővel és Halmy Györggyel Ady esteket csináltunk. Ez öt évig működött, de aztán valahogy szétesett. Így akkor azt mondtam én többet ezt nem próbálom. Majd jött egy felkérés egy bábrendező szakos hallgatótól, Bereczki Csillától, hogy neki egy egyszemélyes bábvizsgát kell rendezni félévkor. És rám gondolt. A feladat a Jónás könyve volt, a bábbal előadva. Hát ez egy újabb kihívást jelentett nekem. Három hét alatt megtanultam a művet, majd nyolc hétig próbáltunk a bábbal, ami egy három személyes japán báb ... én pedig egyedül mozgattam. Elég sok meló volt megtalálni a gesztusait, mozgását, de összeállt. Ezt elkezdték hívni az ország bábszínházaiba. A harmincadiknál azt mondtam, na most jött el az idő, hogy legyen egy önálló estem. Így a saját előadásom végére került a Jónás könyve, elé szerkesztettem az Ady blokkot, az elejét pedig a klasszikus, „sláger versek” adják, amiket sokan ismernek. Úgy, mint Anyám tyúkja, Családi kör, Szózat és más, ismert művek. Arra törekedtem, hogy valami vezérmadzagja legyen, de címet, írót nem is mondok ,úgy igyekeztem összeállítani, hogy szinte egymásból folyjanak ezek a gondolatok.

– Létezik egyébként „szavalhatóbb” költemény? Amit adott esetben könnyebb előadni? Vagy minden az érzéseken, a „mesélőn” múlik?

– Ön gyakorló nagypapa, négy unokával ajándékozták meg a lányáék. Nekik szokott verset mondani? 

– Persze. És ők maguk is mondják. Meghallgatom őket, hogyan adják elő a kötelezőket például. Ha lehet tanácsolok nekik valamit. De gyerek létükre elég értelmesen és érzelmesen adják elő a műveket hála istennek. Mondjuk egy szalonnasütéskor elmondtam nekik a Családi kört, nagyon élvezték. Aztán egyszer volt egy papagájuk. Megtanítottam neki az Anyám tyúkjából három, négy sort. Tudta.

– Ez elég mókás lehetett, mennyi idő alatt sikerült átadni az irodalmat a tollas kedvencnek?

– Hetek alatt. De megjegyezte. Tényleg nagyon vicces volt.

– Akkor Önöknél valóban mindenki kedveli a költészetet. Átfonja az életüket a nagymamai örökség, az irodalom, a versek szeretete. Ha összegezni kellene, mit mondana a jelenkori Csuja Imre az egykori, tizenhét éves hajdúnánási fiatalembernek?

– Ha a pályát nézem, akkor azt, hogy rendben leszel öcsi. Az élet meg néha meggyepálja az embert. Leülünk, elesünk, persze soha nem lehet tudni, hogy mikor….de az élet ilyen.

A podcast megtalálható a Szoljon.hu Youtube- és Spotify-csatornáján is.