Jó reggelt!

A szokásos sétámat tettem éppen valamelyik nap, amikor észrevettem a lakásomhoz közeli parkban, hogy egy guggoló anyuka a betonon ülő és síró kislánya térdén lévő sebet tisztogatja egy zsebkendővel és vízzel.

 Mellettük eldőlve hevert egy kisebb típusú bicikli, amire már nem voltak pótkerekek felszerelve. A nő kedvesen nyugtatgatta a zokogó lánykát olyasmi mondatokkal, minthogy „Elsőre nem baj, ha nem sikerül.” és „Ez katonadolog, ne sírj!”. Az előttem lejátszódó jelenetet nézve rögtön visszaemlékeztem az én első biciklizésemre. Lelki füleimmel már szinte hallottam is, ahogy édesanyám utánam kiabál: „Kislányom, ha elesel, még jól meg is verlek!”