A lélek szépsége

Minden, jó szándékkal és hittel művelt hivatásnak megvan a maga szépsége és öröme. Ez az újságírásra is igaz, mert páratlan lehetőséget ad az értékközvetítésre. De munkánk olyan élményekkel is gazdagíthat bennünket, melyekből lelkileg mi magunk is épülhetünk. 

Ilyen történet volt az ősei újszászi kastélyában, egykori születési helyén, a napokban, közel százesztendősen elhunyt Orczy Mária bárónővel való találkozásom. Témánk volt bőven, mivel a bárónő – Mária néni, ahogy a megszólítást kérte – pályafutása nem szűkölködött eseményekben és megpróbáltatásokban. Alig nőtt ki a gyermekkorból, amikor élete megszokott kereteit szétzúzta a történelem. 

Családjával együtt mindenétől megfosztották, soha el nem követett bűnökért kellett vezekelnie, és egy rosszul értelmezett „történelmi igazságtétel” miatt mindenért kétszeresen küzdött meg élete során. Órákat beszélgettünk, és annyira lebilincselő volt őt hallgatni, hogy észrevétlenül szállt el velünk az idő. Bölcs, kálváriáját zokszó nélkül elfogadó, önmagával és a világgal megszenvedett harmóniában élő, tiszteletre méltó embert ismertem meg benne, akinek egész személyisége a mi mindennapi kisstílű harcaink értelmetlenségére figyelmeztetett. 

A mai napig bennem van búcsúzásunk emléke, ami mindent elmondott róla. Amikor kiléptünk akkori, fővárosi lakásának ajtaján, megállt, tűnődve nézte a szemközti bérház kopár udvarát, és ennyit mondott: „Nézze! Milyen gyönyörű kertet lehetne itt is teremteni...”.