A pusztítás közönye

A háború egyidős velünk, szelleme ott él az emberi természetben. Hosszú időn át még valami dicsfény is övezte. Akkor vált igazán brutálissá, amikor a szemtől szembe való küzdelmet felváltotta a gépies, személytelen gyilkolás. A frontok egybemosódtak a hátországgal, a katona a polgári lakossággal. 
Ahogyan egy magyar költő a legutóbbi világégéskor megfogalmazta: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”, olyan cél, ahol nem látszanak a romba dűlő otthonok, az életükért remegő emberek. Mindaz, amit egy szenvtelen gombnyomás pillanatok alatt képes teljesen semmivé tenni. 

Szolnok a legutóbbi háborúban különösen megszenvedte ennek átkát. A szövetséges hatalmak fő célpontja, a vasúti csomópont mellett ugyanis lakóépületeket tarolt le a bombázás, a polgári áldozatok száma meghaladta a katonákét. A gépi háború közömbös szemlélete mellett ebben a támadóknak a megyeszékhely légvédelmétől való túlzott félelme is közrejátszott. Olyan magasságban érkeztek, ahonnan már nem tudták egymástól rendesen elkülöníteni a célokat. A visszaemlékezések alapján emiatt vált Szolnok jó része a végítélet helyszínévé. 

Az ellenség részéről ezzel összesen csak egyetlen, a város felett lelőtt gép személyzete szembesült, akik földet érve maguk is találkozhattak rombolásuk nyomaival. 

Azóta még rosszabbul állunk. A legutóbbi nagy háború tanulságai, a vármegyeszékhely és a porig rombolt váro­sok figyelmeztető emlékei ma sem mondanak semmit a háborút és a békét kezükben tartó döntéshozóknak.