Pünkösd királyai

Levágták hát a hálónkat. Megint. A nagy rivális Falco tette. Megint. Fájó, de ezt a sárga pirulát ismét le kell nyelni. Ez ellen a Falco ellen egy meccsre volt jó az Olaj­bányász, ez most a realitás, volt ez fordítva is, és reméljük, hogy lesz is még. Abban az egy győzelemben viszont benne volt minden, amiért érdemes szolnokinak, Olaj-szurkolónak lenni. Hiányérzetünk talán csak a finálé hétfői, negyedik mérkőzése miatt lehet, hiszen a Szombathely megtette azt a szívességet, hogy nem nyújtotta a legjobbját (leszámítva Perl Zoltánt, akinek teljesítményét sportemberi kötelesség elismerni). Úgy viszont nem megy, hogy pünkösdi ajándékként adjuk át a palánk alatti területet, és büntetőink közel felét kihagyjuk. 

De ennyit erről. 

Mert ha az egész idényt nézzük, közel sem tűnik annyira keserűnek az a pirula. Nem idézem itt szó szerint, miket mondtak, írtak ezzel a csapattal kapcsolatban a szezon első felében. Maradjunk annyiban, hogy sokan aláírták volna, hogy ott leszünk a legvégén, és a bajnokság legerősebb csapatával döntőzhetünk. Kupaarannyal a vitrinben… 
Ne tagadjuk: kellett ehhez a finomhangolás. Kellettek a szezon közbeni igazolások is, és kellett valaki, aki rendbe teszi a csapat játékát egy zaklatott, edzőváltásokkal tarkított idényben. Ennek lett a vége az, ami: egy arany, egy ezüst, egy lelkét is a parketten hagyó gárda, percek alatt elfogyó jegyek, pazar hangulat a csarnokban és emlékezetes pillanatok a pályán. 

És emiatt van az, hogy hétfőn kétezer ember perceken át állva tapsolt a csapatnak, amely győzni bár nem tudott, de lám, elnyerte a szurkolók elismerését. 
Na, ez a királyság! Királyság, ami nem pünkösdi.