Örök tél

Néhány napja megrendítő filmmel emlékezett meg az egyik hazai tévécsatorna a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjáról. A film azokról a fiatal nőkről szólt, akiket Sztálin parancsára hurcoltak rabszolgamunkára a Szovjetunióba. Józan ésszel elképzelhetetlen, hogy milyen bűnük miatt robotoltak évekig a távoli emberpusztító helyeken, de sajnos a pergő képek valós történetet tártak elénk. 

Magam is beszéltem a donbászi szénbányák fájdalmas titkát évtizedekig magában őrző szolnoki asszonnyal, úgy szembesültem örökre ott maradt sorstársnői emlékével. Természetesen nemcsak őket sújtotta ez a sors, a háborúban főleg a férfiakat hurcolták el, de a lányoknál, asszonyoknál vált igazán szembetűnővé a történet brutalitása. Összesen körülbelül hétszázezer embert deportáltak tőlünk, és közel felük soha nem látta viszont a szülőföldjét. Sokuknak talán a nevét sem tudjuk már, annyira semmibe vették őket. 

Nagy adósságunk, hogy csupán hosszú késéssel, közel fél évszázad múlva, 2000-ben iktatták törvénybe az emléküket. Előtte ugyanis el kellett addig jutnunk, hogy beismerjük, az erőszak egy és oszthatatlan. Nincs két- vagy többféle diktatúra, bármilyen színben hirdesse magasztosnak kikiáltott eszméit. Mind ugyanúgy fonta át az egész tébolyult huszadik századot. 

Nagy szükségünk van ennek a tudatára, nehogy újra abba a csapdába essünk, hogy az erőszak bármelyik formájára megpróbáljunk akár a legcsekélyebb mértékben is mentséget találni.