A láthatatlan

Felrakom a megvásárlandó termékeket a szalagra. 

A kasszás hölgy – miközben az előző vásárlóval beszélget, aki, mint kiderül, az ismerőse – valami furcsát csinál a jobb kezével, nem látom tisztán, mert egy plexifal választ el tőle. Egyszer csak megértem, mit akar! Vegyem vissza a kedvezmények igénybevételére szolgáló kártyámat! 
Hozzám beszél, az ismerőséhez fordulva. Tinédzserként, romantikus lelkülettel beleéltem magam Gárdonyi Zétájának szerepébe. De nem sejtettem, hogy végül Szolnokon leszek a láthatatlan ember. 

Nagyon fontos dologról cserélhetnek eszmét, mert beszélgetőpartnere a legnagyobb lelki nyugalommal foglalja el teli bevásárlókocsijával azt a helyet, ahol én, a következő vásárló tudnám elpakolni a kifizetett termékeket. Próbálom testbeszéddel, arcjátékkal tudomásukra hozni, hogy én és a mögöttem sorakozók megértjük, hogy valóban rendkívül fontos most megbeszélniük, hogy milyen régen találkoztak és mennyi mindent kell elmesélniük egymásnak, de talán azt is figyelembe vehetnék, hogy ez egy üzlet kasszája, ahol én, a vevő és a hozzám hasonló, mindenre elszántak szeretnénk a pénzünket elkölteni a tulajdonos legnagyobb örömére és hasznára. 

Természetesen azt már eszembe sem jut sugallni, hogy ő itt dolgozik és az lenne a munkája, hogy engem kiszolgáljon. Nem vagyok őrült! Látom, hogy a kolléganője és a „nemfrissnyugdíjas” biztonsági őr azóta furcsán néznek rám, mióta volt merszem belépni a boltba, hogy vásároljak valamit. Türelem blokkot és pakolási lehetőséget teremt... 

Egyszer csak a kasszás hölgy és rég nem látott ismerőse megunják a társalgást, én elkapom a felém dobott számlát, majd félszájhangosan hősködve távozom. 
15–20 évvel ezelőtt jártam itt utoljára, akkor minden hétvégén itt is vásároltam. Többet nem fogok. 
De akkor is Zéta voltam, leszek és maradok... a láthatatlan ember.