Az épület hányatott sorsának emlékei az ódon falak között

A falu központjába érve azonnal szembe tűnik a templom közelében álló, környezetét uraló egyemeletes, U alaprajzú épület, melynek vadonatúj vörös cseréppel fedett kopott falai egyszerre tanúskodnak az elmúlásról, és a megújító igyekezetről. Sokszínűségéről hamarosan magyarázatot is kapunk Eszes ­Béla polgármestertől, aki házigazdaként magára vállalta az egykori rendház bemutatását.

A premontreiek által 1816–17-ben emelt prépostság ugyanis sok hányattatás után ma a település ­tulajdona. A magyar szerzetesrendek puccsszerű ­felszámolása, amikor éjszakai rajtaütések során terelte ­teherautókra az ávó a kolostorok lakóit, itt ugyan elmaradt, de az ötvenes évek a jánoshidai rendház fölött is meghúzták a lélekharangot.

Az államosításkor már csak néhány idős atya élt a rendházban, így a kommunista hatalom nem látta értelmét egy brutális akció­nak, csupán egy tollvonással államosították az épületet, a hozzá tartozó gazdaságot felosztották, javait széthordták. A prépostságot hivatalosan 1950. január 12-én szüntették meg.

Az sem jelentett ez alól védelmet, hogy a háború alatt az utolsó helyettes házfőnök és plébános, Hermán ­Medárd Mihály száz zsidó munkaszolgálatosnak nyújtott védelmet, amit egy, a csornai rendi levéltárban ma is megtalálható irat igazol. Az államosítás után a tizenhét helyiségből álló épület földszintjén plébánia működött, ami hat embernek nyújtott fedelet.

Emeletét pár évig idős papok otthonának használták, később a földszint három szobája kivételével az alsó részt is az otthonhoz csatolták. Ez az állapot hamarosan véget ért, 1953-ban iskolai célra

végleg elvették az egyháztól a történelem fekete humoraként Rákosi Mátyás u. 1. szám alatt nyilvántartott rendházat.

Helyette a három helyiségből álló­ szomszédos iskolát kapta meg a plébánia.

A rendszerváltást követően a premontreiek már nem kérték vissza egykori rendházukat, mert felújítása és fenntartása meghaladta volna anyagi lehetőségeiket. Végül Jánoshidáé lett, s a település élve a lehetőséggel a Sisa­ Béla megyei műemléki felügyelő és Dankó Zoltán szolnoki tervező közreműködésével benyújtott pályázatok útján igyekeznek megújítani és hasznosítani az egykori prépostságot.

Amint befelé igyekszünk a halk csikordulással ­feltáruló vaskapun, az épület udvarán elég buja növényzet fogad bennünket.

– Kaszáljuk az udvart, ahogy tudjuk, de azért amit nem használnak, azon meglátszik az emberi kéz hiánya – mondja a polgármester, miközben elérünk a kastélyépület bejáratához.

A csupasz téglafal alapján – penészedés miatt­ kellett leverni a korábbi vakolást – rosszabb látványra számítottunk, mint ami bent elénk tárult. A lábunk elé keveredő bútorokat és a lépcsőház részben beszakadt mennyezetét leszámítva mindenütt járható az egykori rendház.

Nem késlekedünk szétnézni benne, első utunk a padlásra vezet, lefelé majd csak könnyebben boldogul az ember. Néhány kicserélt elemet, meg szuvas gerendát leszámítva jókora mesterségbeli tudásról árulkodik a padlás.

– A műemlékesek szerint az eredeti vörösfenyő födémek is bírják, legfeljebb néhol erősíteni kell őket – mondja a polgármester, miközben leereszkedünk az emeletre, ahol egy szolnoki tanár megbízásából kell felkeresnem az egykori kápolnát.

Ezt azért kötötte a lelkemre, mert kezdő pedagógusként a hetvenes években a szükségfallal felosztott régi kápolna egyik felében lakott, s ébredéskor mindig a színes üvegablakon beszűrődő napfény serkentette indulásra.

A szoba megvan, de színes üvegnek híre, hamva sincs, elemésztette az idő. A kápolna létét egyébként néhány nappal későbbi beszélgetésünk során Fazakas Z. Márton csornai premontrei apát, a jánoshidai prépostság történetének ismerője is megerősítette.

Tőle tudom, hiába volt a közelben plébániatemplom, a rend előírásai szerint a prépostságnak is kellett saját istentiszteleti hellyel rendelkeznie.

A polgármester elmondja, idővel mindenképpen szeretnének egy, a néhai atyák emlékét őrző emlékszobát, illetve egy időszaki kiállítótermet kialakítani az épületben. Bár az egykori berendezésből már semmi nem maradt meg a rendházban, amit nem hordtak szét az államosításkor, az ma is hozzáférhető.

Az apát úr közlése szerint egykori irattára Csornán, a könyvtár egy része, továbbá négy egykori apátot ábrázoló festmény pedig a jánoshidai plébánián vészelte át az elmúlt évtizedeket. Az utóbbi információt Soós Tamás atya, a jánoshidai szolgálatot Jászalsószentgyörgyről ellátó plébános is megerősíti, egyben felajánlva számunkra a plébánián található premontrei emlékek megtekintését.

Az emeleti szobák az ablakok remek kivitelű eredeti ablaktábláin kívül nem sok látnivalót kínálnak a fénykorból. A polgármester tájékoztatása szerint az itteni helyiségek évtizedekig lakásokként szolgáltak, s az utolsó lakó csak a kétezres évek elején költözött ki innen.

Azóta a csend motoz a falak között, pusztán az egykori bérlők hátrahagyott emlékei színesítik a látványt. A földszint két sarokszobája keresztboltozatos mennyezetével szintén az ezernyolcszázas évek elejéről tanúskodik, ellenben a középső terem, ami mérete szerint talán refektórium, vagyis ebédlőterem lehetett, némi meglepetéssel szolgál.

Mennyezete legalább nyolcvan évvel fiatalabb a ház többi részénél, a múlt századforduló modernebb technikájával készült. Rejtély, hogy miért cserélték ki a ház stílusától idegen formára. Valószínűleg műszaki oka lehetett, amit a néhány boltíven végigfutó repedések is sejtetnek. Ezeket leszámítva meglepően jó állapotban van az egykori rendház, még az ódon falakat általában körüllengő dohszag sem érződik igazán.

Mielőtt újra kilépnénk a napfényre, Eszes Béla megáll a kovácsoltvas lépcsőkorlátnál, úgy mutatja, hogy díszítése ma is emlékeztet az egykori lakók hivatására, mivel minden tagja Krisztus keresztjét formázza.

A kapunál még megvitatjuk, hogy a téglakerítés egykorú-e az épülettel, majd a szép, korinthoszi oszlopokat formázó féloszlopokkal tagolt, háromszögű oromdísszel koronázott homlokzatot strázsáló második világháborús honvédemlékműnél elköszönünk házigazdánktól, meg az egykori premontrei atyák hajlékától.

Szathmáry István