A reptéri laktanya területén emléktáblát avattak a régi rádiós alakulat emlékére

Ezekről az 1990-ben felszámolt rádiótechnikai szervezetekről beszélgettünk az egykor ott szolgált Háfra József tartalékos hadnaggyal, illetve Mihalcsik István nyugalmazott törzsőrmesterrel. 

– Az MN/MH 3072-es számú alakulat tagjai kezdeményezésemre már régóta tartják egymással a kapcsolatot – kezdte történetüket Háfra József. 

– Most volt a második találkozónk, amely nagyon sok embert érintett, mivel 1961 és 1990 között a hivatásos, tiszthelyettesi, polgári alkalmazotti állomány mellett több ezer sorállományú katona is szolgált nálunk. Én 12 évig hordtam egyenruhát, 1985-ben alhadnagyként szereltem le, ma tartalékos hadnagy vagyok, és akikkel tíz éven át együtt szolgáltam, folyamatosan tartom a kapcsolatot. A Facebookon a volt lokátorosok gyűjtőcsoportjaként van egy oldalunk, s láttam, hogy ezredünk más városokban levő, a honi légteret védő lokátoros egységei már többször tartottak veterántalálkozót, ugyanis az 1990-es években ezek a rádiótechnikai századok a technika fejlődése miatt megszűntek. Megirigyeltem a szoros kapcsolatukat, így 2023-ban létrehoztam egy zárt Facebook-csoportot, ahova meghívtam az elérhető kollégáimat. Az előttem és utánam szolgálókkal együtt most már 56 fős a létszámunk. 

2023. március 25-én negyven fő részvételével megrendeztük az első veterántalálkozónkat, ahol elhatároztuk, hogy a mi alakulatunk részére is készítünk egy emléktáblát. Ez nem volt egyszerű, fél évig tartott az engedélyezés, amiben sokat segített Pilusin István nyugállományú ezredes, zászlóaljunk egykori törzsfőnöke is, aki már az első találkozón is megjelent. Közben ugyanis kibővítettük a szintén az abban az épületben szolgáló, velünk egy ezredhez tartozó zászlóalj veteránjaival is a csapatot. 

– Hány nemzedék tagjai vannak a csoportban? 

– Óriási a szórás, mivel 1961-től 1990-ig sokan szolgáltak a reptéren a kapu után balra az első épületben, ahol a körletünk volt. A legidősebb tagunk, Muliter Józsi bácsi a 93. évében jár, de a legfiatalabb is, aki akkor volt húsz-huszonkét éves, ő is már a hatvanas éveit tapossa. 
– Én is kilencven felé haladok, – mondja Mihalcsik István – igaz, nem ennél az alakulatnál kezdtem a szolgálatomat. Amikor a Központi Tiszthelyettesi Iskolát elvégeztem, Várpalota után helyeztek át Szolnokra a Kilián György Repülő Tiszti Iskolára, ahol szép hat évet szolgáltam, de sajnos annyira megromlott az egészségem, hogy közös megegyezéssel leszereltem. 

– Voltak-e olyanok a csapatban, akik az alakulat megszűnése után is tovább szolgáltak? – kérdeztük Háfra úrtól. 

– Természetesen. Voltak, akik a nyugdíjkorhatárig folytatták másutt a szolgálatukat. Tehát nem tűnt el nyom nélkül az alakulat, bár az RT század megszűnt, de többen más beosztásban folytatták a katonai pályájukat. De a veterántalálkozón már nincsen olyan, aki aktív katona lenne. 

– Hogyan alakult azoknak a katonáknak a pályája, akik innen visszatértek a polgári életbe? Önök például hogyan folytatták az egyenruha után az életüket? 

– Én akkor teljesen más, az eredeti foglalkozásomtól távol eső munkába fogtam, mondja Háfra József. Először személytaxis lettem, azóta pedig árufuvarozással és költöztetéssel foglalkozom. Ez a vállalkozásom jelenleg is működik, bár már betöltöttem a 69-et, de még csinálom. 

– Én valamivel közelebb maradtam az eredeti munkámhoz, folytatja történetüket Mihalcsik István. 

– Mint említettem, szolgálatom utolsó szakaszában a honvédségnél pénzügyi beosztásban voltam, s ahogy leszereltem, utána az élelmiszer-kiskereskedelmi vállalat áruforgalmi osztályán dolgoztam. Ott voltam 20 évig, onnan mentem rokkantsági nyugdíjba. 

Az egykori szolnoki katonák életútja változatosan alakult, de mint elmondták, a Lokátoros Obsitosok Szolnoki Társaságát fenn akarják tartani, hogy a rádiótechnikai század és a rádiótechnikai zászlóalj (KEÖ) emléke fennmaradjon, hiszen azt idővel már csak az emléktábla fogja őrizni.