Kevés nő lép erre a férfias pályára: így lett helikopterpilóta Hajdu Dorinából

– Nem mindennapi hivatás az öné. Hogyan dönti el az ember lánya, hogy repülni fog? – kérdeztük a szolnoki pilótanőtől.

– Úgy szoktam fogalmazni, hogy az én apám lányának nem volt könnyű dolga. Sokáig nem láttam, nem éreztem, mivel szeretnék igazán foglalkozni. Tiszaújvárosi vagyok, a gimnáziumot is ott kezdtem, majd félúton Debrecenre váltottam, egy erős gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. Érettségi környékén jöttek a kérdőjelek: merre menjek? Mivel öt éves korom óta lovagolok, erős volt a vágy, hogy ebbe az irányba lépjek.

Hobbi maradt a lovaglás a szolnoki pilótanő számára

– Versenyzésben gondolkodott?

– Abban nem. Ahhoz, hogy ilyen területen valaki sikeres legyen hatalmas szponzori támogatás kell és mellé már nagyon korán, gyermekkorban kimagasló eredmények. Ez egy nagyon költséges sport. Inkább ménesgazda irányban, oktatásban, lovardában gondolkodtam. Végül ennél picit többre vágytam, de a lovaglás megmaradt hobbinak a mai napig. A szeretett lovam, Galleusz – bár már nagyon öreg, de velem van még – tavasszal lett huszonkét éves.

– Biztosan szoros a kapcsolatuk. Mi történt azután, hogy világossá vált, nem a lovas világban keresi az útját?

– Nézegettem a Felvi oldalát. Elég jó voltam matematikából, testnevelésből, ezek voltak a húzóerők. Valahogy a Közszolgálati Egyetem hozta az érdeklődést, fogalmam sincs, hogy miért. Végül a nemzetközi biztonság és védelempolitika alapszakot végeztem el. A lovammal pedig valóban szoros a kapcsolatunk, mindenhová jött velem, ahová költöztem. Tizenkét lovardában lakott már, mióta nálam van...

„Nőként elindulni ezen a pályán nem egy sétagalopp...”

– Neki is kalandos élete lehet, a gazdájának nem különben. Nehéz volt bejutni az egyetemre, illetve helytállni ott?

–  Igen, nagyon magas volt a ponthatár. Nem is voltam benne biztos, hogy sikerül. De felvettek. Szorgalom és kitartás nagyon kell hozzá, de nem lehetetlen vállalkozás. Az egyetem képzési rendszere megkövetelte a szakmai gyakorlatot. Úgy hiszem nekünk ezt az első év utáni nyáron kellett teljesíteni, tíz hétről beszélünk. Kapcsolódnia kellett a szakmához, ami nagyon széles körű, számtalan lehetőséggel. Időközben a kezembe akadt egy szórólap, az alapkiképzésről, fel lehetett szerelni tartalékos katonának, ami elszámolható szakmai gyakorlatként. „Miért ne?” alapon belevágtam.

– A sűrűjébe, egészen pontosan. Jó döntésnek bizonyult?

– Mindenképpen, rengeteget tanultam, fejlődtem. Ráadásul nappali tagozatos jogviszonnyal tanulási időszak alatt nem kellett ott lennem, nyáron viszont dolgozhattam. Határszolgálatra jártam, irodai feladatokkal foglalkoztam nyaranta. Diploma után szerettem volna munkát vállalni, de nem vonzott a szakma, amit elvégeztem.

– A katonai pálya viszont csábító maradt.

– Igen, főleg így, hogy minden évben belekóstolhattam egy kicsit. Sok helyre beadtam a jelentkezésemet, de valljuk be, hogy nőként elindulni ezen a pályán nem egy sétagalopp. Szolnokon a Béketámogató Kiképző Központban is szerencsét próbáltam. Itt sikerrel jártam. A kiképzési részlegen kezdtem el dolgozni, 2020-ban. Itt már egészen megélhettem a katonai életforma mindennapjait. Ekkor költöztem ide, tetszett nagyon.

– De...
– De... (nevet) Mindig vágytam valami még izgalmasabbra, valami többre. Egyre jobban bele akartam látni ennek a mélyébe. Megmondom őszintén, már nem is tudom, hogyan, talán egy kollégával történt beszélgetés hatására, de képbe került az ejtőernyőzés lehetősége, egy tanfolyam formájában. Belegondoltam: nem is lehet olyan rossz dolog kiugrani egy repülőgépből, zuhanni, ki tudja mennyit?

„A családi ebédek alkalmával jelentem be az ilyesmit...”

– Korábban volt már repülős vagy „zuhanós” tapasztalata?

– Nem. Az első ugrásom egyúttal az első repülésem is volt.

– Ez aztán a kaland! Mit szólt a család?

– Természetesen nem örültek annyira. Bár már megszokták, hogy egyszer csak előállok a kész tervvel, vagy iránnyal. Általában a családi ebédek alkalmával jelentem be az ilyesmit.

– Talán a sokadik alkalommal már a kanál sem áll meg a kezükben. Azért nem lehet egyszerű tudomásul venni.

– Tudják, hogy olyan típus vagyok, aki véghez viszi, amit eltervez. Persze a célt azt néha fel kell dolgozni, de hisznek és bíznak bennem... meg természetesen időnként nagyon féltenek.

– Teljesen érthető. És mi az első ugrás teljes története?

– Részt vettem az említett ejtőernyős tanfolyamon. Nagyon sok elméleti tudás van, amelyet el kell sajátítani. Ehhez jön a gyakorlati rész: megtanultam ejtőernyőt hajtogatni, megtanultam a vészhelyzeti eljárásokat, hiszen bármi történhet odafent. Hogyan kell főernyőt leoldani, hogyan kell tartalékernyőt nyitni, milyen testtartást kell majd felvenni. Földet érés, az ernyő kilebegtetése és megannyi tudnivaló, melyeket az ember milliószor gyakorol a földön és bízik benne, hogy odafönt is működni fognak. Tényleg mindenre felkészítenek.

Az első alkalmak úgynevezett bekötött ugrásokkal kezdődnek. Ez azt jelenti, hogy az ugrás pillanatában az oktató segít, a nyitóernyő az ő kezében van, ezt nem mi oldjuk ki. Ő ezt tulajdonképpen mögénk dobja, az ernyő pedig automatikusan kinyílik majd.

Amikor a repülőgép a megfelelő magasságban volt, kinyitották az ajtaját. Azon a típuson, amelyből ugrottam az oldalsó szárnyprofil alatt van egy dúc. Erre másztunk ki ketten. Az egész folyamatot szintén rengetegszer elgyakoroltunk odalent. Szóval kint voltunk, alattunk semmi és pillanatok múlva jött az ugrás.

„Őszintén mondom, hogy féltem... aztán megtörtént”

– Már csak ezt hallgatva is izzad az ember tenyere...

– Bizony izzadt nekem is! Őszintén mondom, hogy féltem, egyúttal pedig nagyon vonzott mindaz, ami rám várt. Aztán megtörtént… kiugrottam. Emlékszem, néztem fel a repülőre, annyira kicsinek láttam, úgy éreztem már vagy egy perce zuhanok. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kinyílt az ernyőm. Pedig az egész öt másodpercbe telt, ennyi idő alatt ugyanis mindenképpen ki kell nyílnia. De ott fent, abban a helyzetben teljesen máshogyan érzékeljük a pillanatokat is. Aztán amikor éreztem, hogy minden működik, ahogyan kell, a feladatra koncentráltam. Megállapítottam a pozíciómat, a szelet, leszállóirányt. Remegett a lábam végig, de az adrenalintól! Szerencsére sikeresen földet értem, elképesztő élmény volt. Azért úgy hiszem, nem szégyen, ha fél az ember. Végül bennem is megfogalmazódott, hogy ez sem az én irányom, ebben az egyik későbbi ugráskor szerzett vállsérülés is segített dönteni. Hosszú idő volt, mire meggyógyult. Utána pedig már nem tudtam rávenni magam, hogy folytassam. De a repülés továbbra is vonzott.

– Mintha a sors ismét jelezte volna, hogy merre menjen. Mégis, hogyan lett ebből pilótaképzés?

– Jelezte, bár azért a gyógyulásom alatt még egy darabig bennem volt, hogy mégis ejtőernyőznék. Aztán az idő meg egy sor más tényező megerősített benne, hogy nem fogok. Viszont képbe került a pilótaképzés, hiszen a repülés, a magasság továbbra is vonzottak. Amolyan „belső súgás” volt már ez, hallgattam rá. Utánajártam, mik a lehetőségek. Ugyan van légijárművezetői képzés a közszolgálati egyetemen, de úgy gondoltam már nem ülnék vissza újabb négy évre az iskolapadba. Így teljesen elengedtem ez az utat.

De a sors fintora, hogy rá két hétre, kiírtak egy belső pályázatot, hogy katonákból szeretnének pilótákat toborozni. Nem haboztam. Minden felvételnek megfeleltem a jelentkezéshez: tiszt voltam, diplomám volt, felsőfokú nyelvvizsgám és a korhatárban is benne voltam. Bár ez az irány elsősorban nem ezeken áll vagy bukik. Az egészségügyi alkalmasság dönt mindenről.

A Magyar Honvédség H145M típusú gépét vezetheti

– Úgy tudni elég szigorú a szűrőrendszer.

– Annak is kell lennie! Egy apró rejtett egészségügyi probléma is katasztrófához vezethet. Ötvenen jelentkeztünk, de csak tíz ember ment át az orvosi vizsgálatokon, végül nyolcan kezdtük meg a képzést.

A vizsgálat pedig igen alapos. Négy napot töltöttem Kecskeméten, a Repülőorvosi Bizottságnál, ahol tetőtől talpig végignéztek:

• a pupillatágító vizsgálattól kezdve a szívultrahangon át a barokamra vizsgálatig tényleg alaposan leellenőriztek.

Mindezek után egyszer csak jött az értesítés, hogy megfeleltem. Nagyon örültem, kétezerhuszonegy őszén pedig megkezdtem a képzést a MH Kiss József 86. Helikopterdandárnál.

– Milyen volt az első élmény, amikor teljesen önállóan kellett vezetnie a helikoptert?

– Az igen meghatározó. A tizenhatodik repült órában jön el ez a pillanat. Addig némi biztonságérzetet ad, hogy ott van az oktató, javasol, segít, ha kell. De az, amikor teljesen egyedül, magamra és az addig megszerzett tudásomra hagyatkozva szállok fel... semmihez sem fogható! Emlékszem akkor is nagyon dolgozott bennem az adrenalin. Szerencsére nagyon jó a stressztűrő képességem, higgadtan tudom kezelni a helyzeteket. De ez azt hiszem ezt a „jófajta” izgalmat kedvelem a legjobban az egészben. Az első önálló utam nagyon optimális körülmények között zajlott, a leszállással is elégedett voltam. A kiképzésem jelenleg is tart, így addig, ameddig egy-egy fázist nem zárunk le teljesen, nem veszek részt műveleti feladatokban.

– Milyen típusú gépet vezet? 

– A Magyar Honvédség H145M típusú helikopterét. Ez egy többféle célra alkalmas szállítóhelikopter. Személyszállításra, ejtőernyős csapatok szállítására és sok egyébre használják.

– Korábban említette, hogy nehéz a nők dolga ezen a pályán. Feltételezem, nem sok kolléganővel „fut össze” a pilóták között sem.

– Valóban nem. Jellemzően egy-két női pilótával találkozhatunk az egyes képzések végén. Bár vannak évek, amikor például az egyetemi képzésből többen is jönnek. Az elmúlt évtizedekhez képest talán változóban vannak az arányok, de azt mondhatom, hogy ez még mindig leginkább férfias irány, kevés nő lép erre az útra.

Imádja a lovát és tagja a Tisza Táncegyüttesnek is

– Nem is mindennapi választás, az biztos. Mit csinál Hajdu Dorina, amikor egy kicsit szögre akasztja a „pilótaszemüveget”, és próbál pihenni, kikapcsolódni?

– Nos, a „maradék időmet” természetesen a lovammal, Galleusszal töltöm. Emellett viszont tagja vagyok a szolnoki Tisza Táncegyüttesnek is. Hogy ennek mi a története, az már egy újabb beszélgetés témája lenne. Nagyon röviden elárulhatom, hogy gyermekkoromban tíz évig néptáncoltam, örülök, hogy megint részem lehet benne!