Jászkunsági tanárok hivatásukról: „kaland, kockázat és sok-sok csoda”

Pedagógusnak lenni számomra pont olyan, mint lepkevadászként élni egy dzsungelben: kaland, játékosság, kockázat, veszély és sok-sok csoda!

– fogalmazta meg frappánsan Horváthné Papp Andrea, a szolnoki Tiszaparti Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium tanára gondolatait hivatásáról.

Ez a szakma csodavárás és -megélés is egyben, ezért is szeretem hivatásomként, és művelem szeretetből

– tette hozzá a megyeszékhelyen tanító pedagógus.

Ezt a pályát sokan már gyermekkorban kiszemelik, Nagy Bernadett a szintén szolnoki Kassai Úti Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola tanítója már nyolcévesen(!) szemezett a jelenlegi hivatásával. Végül ötödikesként, az akkori osztályfőnökének hatására döntötte el, hogy tanítani akar.

– Tudatosan, elég régen arra készültem, hogy ez lesz a hivatásom. Voltak vargabetűk közben, több területen is tapasztalatot szereztem. Ami számomra a legfontosabb, hogy minden pillanatban kapok visszajelzést a munkámról gyerekektől, szülőktől egyaránt. Órai keretben a diákjaim arcáról, szemvillanásából tudom, mennyire voltam érthető – mesélte a mindennapokról Bernadett, aki nehezen élte meg a digitális oktatás időszakát.

Akkor ugyanis azt érezte, bármennyire igyekszik, nem tudja biztosítani a szükséges támogatást diákjai számára. Természetesen azért pozitív élményekben is bőven volt már része pályafutása során.

– Nagyon szeretem, hogy a volt tanítványok úgy jönnek oda hozzám, mint a régen látott nagynénihez. Megosztják szerelmi bánatukat, eljegyzésüket, érettségi eredményüket. Sosem felejtem el a közös éveinkből összeállított meglepetésvideót, vagy hogy becsengetett az egyik gyermek, mert megszületett a kistesó. Vagy amikor megmentettem egy denevérkölyköt, ami az iskolaudvaron hevert, és míg elhelyeztem, körülbelül száz gyerek skandálta a kerítés mellett, hogy „Detti néni a hős!”

– elevenített fel néhány emléket.

A diákok ebben az időszakban már nagyon várják a nyarat, a szünetet és az ezzel járó szabadságot.

– Én pedig várom őket vissza! Csak velük teljes minden – hangsúlyozta mosolyogva Nagy Bernadett.

Borosné Rimaszombati Dóra, a szolnoki Liget Úti EGYMI gyógypedagógusa úgy véli, a munkájukhoz elengedhetetlen a kreativitás.

A fogyatékossággal élő gyermekek esetében talán még nehezebb megtalálni a hozzájuk vezető utat. Mivel motiválhatóak, hogyan segíthetjük leginkább a fejlődésüket? Ehhez ideális esetben a pedagógus és a szülő összefogása, megfelelő kommunikáció szükséges

– emelte ki a szakember.

Az önérvényesítés területén elért közös sikerekre a legbüszkébb.

Amikor már megértjük egy gyermek reakcióit, ki tudja fejezni akaratát, az sokat lendít, hogy az állapotához képest leginkább önálló életet élhessen, de legalább felvehesse a kapcsolatot a külvilággal

– tette hozzá Dóra.

A tapasztalt gyógypedagógus arról is beszélt, hogy a rábízott gyermekeknek az oktatás alatt igyekszik élményeket adni. Úgy véli ugyanis, hogy a nem megszokott, akár a komfortzóna határait súroló programok maradnak leginkább emlékezetesek számukra.

Szemeik beszélnek – vallja diákjairól

– Harminc éve vagyok a pályán, emlékszem még, milyen volt a kezdetekkor. Már akkor elhatároztam, milyen tanár szeretnék lenni, a kollégáimtól sokat tanultam az elmúlt évtizedekben. Az alapelvem az igazságosság és következetesség. Azt gondolom, hogy a diákoknak szüksége is van ezekre. Azt szoktam mondani nekik, hogy a szemek beszélnek, kérem, hogy nézzenek rám, akkor már meg is ered a nyelvük – mondta Forján Krisztina, a Szolnoki Szent-Györgyi Albert Általános Iskola pedagógusa.

Idő kell ahhoz, hogy egy tanár és az osztály összeszokjon, ám a pedagógus az évek alatt megalapozza a jövőjüket. Szerinte a vissza-visszatérő hálás diákok miatt érdemes a pályán maradni. – Volt olyan család, aki évekkel a ballagás után már felnőtt gyermekével jött vissza hozzám, és köszönte meg a támogatásomat – emlékezett vissza meghatódottan a szolnoki tanárnő.