Meglepő történetek fűződnek a régi szolnoki italmérésekhez

– Szeretném előrebocsátani, hogy nem személyes élményekből írtam kocsmahistóriát. Pusztán kultúrtörténetük érdekelt, mert elődeink mindennapjainak is jelentős részét jelentették – kezdte beszélgetésünket Kis Krisztián Bálint.

– Kocsmák mindig lehettek nálunk, főleg a katonaemberek kedvelték őket, s Szolnokot szinte folyamatosan hadak is lakták. Az elfogyasztott alkohol meg a társaság együtt tette, hogy ezek a kocsmák évszázadok óta híres-hírhedt szórakozóhelyek voltak. Legfeljebb a török ihatott kevesebb bort nálunk, de az sem biztos. Az első kocsmáról szóló feljegyzés több mint háromszáz éve, 1714-ből maradt ránk, amikor a várban említenek egy ilyen intézményt. A gazdája nem volt más, mint báró Dilherr-Althen Ferenc ezredes, várkapitány, aki az anyagi haszon mellett jobbnak látta, ha emberei a szeme előtt rúgnak be és nem másutt.

De a város sem mondott le a toroköblögetés jövedeleméről, 1715-től már sörfőzdét is tartottak, ami az éves költségvetés közel negyedét hozta a konyhára.

– Kezdetben az italmérés főleg német kézen volt, ilyen szép nevekkel, mint Vitus Schwartz, vagy Ignatius Grosz, de a magyarok hamarosan osztoztak velük a sörcsapon, meg a pincekulcson. Mire az 1750-es évekre a város legnagyobb ipari üzeme az egykor a Szolnoki Szakképzési Centrum (SZSZC) Pálfy–Vízügyi Technikum helyén álló serfőzde lett, a közben hétre szaporodott búfelejtők jórészt magyar kézben voltak. A XIX. század közepére a város évi jövedelmének bő fele származott az italkimérésből, így a kocsmák haszna nélkül Szolnok könnyen becsukhatta volna a boltot. Ennek is köszönhető, hogy 1879-ben már negyven kocsma hívogatta a betérőket a városban.

– Ma milyen emléke van az egykori búfelejtőknek?

– Sokszor csak utcanevek szólnak már róluk, épület kevés maradt ránk. Így 1874-ben a mai Kisfaludy utcát Sörcsarnok, majd Pálinkaház utcaként emlegették az ottani sör- és pálinkafőzés miatt. A szájhagyomány szerint a Kolozsvári utca régi, Háromrózsa neve is egy hajdani kocsmáros rendkívüli szépségű leányaira emlékeztet. A Jászkürt utcát ugyancsak az elején álló kocsmáról nevezték el 1894-ben, ami egy korabeli beszámoló szerint „a szolnoki repedtsarkúak” tanyája volt. De a ’48-as köz, vagyis a jelenlegi Sólyom utca is kocsmáról kapta a nevét. Ugyanígy született a Tulipán utca neve is.

– Régi leírásokból is soknak tudjuk a helyét, nevét. Ha Zrumetzky Béla lapszerkesztő tudósítása nyomán a vasútállomástól indulunk befelé, az elején mindjárt két szállodai kocsma fogadta az utazókat és a helybelieket – a Zóna és a Vasút. Az előbbi szinte mindenféle embert befogadott, a másik válogatósabb volt, ott megfordultak vasutas tisztviselők is. Utána következett a Gólya kocsma, „Szolnok köpködő notabilitásainak” törzshelye, akik kemény iszogatás közben adtak hangot politikai elégedetlenségüknek. Aztán jött az SZTK rendelőintézet előtti park helyén állt Rőtökör, Fuchs Herman, vagy egyszerűen csak Manó bácsi vállalkozása. Több mint száz éve ez volt a szolnoki bohémvilág kedvenc helye és egyes híradások szerint a könnyen kapható ölelések egyik piaca is.

– A Pozderka, a Thomek meg az Olasz nevű kocsmák mellett és előtt kétségkívül élen járt népszerűség tekintetében. A mai Eötvös téren hajdan az Oroszlánhoz címzett kocsma-fogadó várta nyájas vendégeit, de neves volt a Szarvas kocsma is, ahol gyakran járták a kállai-kettőst. Csaknem szemben állott a már említett Jászkürt, amiről azt írták, hogy „az a történelmi nevezetességű kürt, a jászok büszkesége, nemigen lehet elbájolva nevének érdemes említésétől”. A Zagyván túl három helyen is várták a szomjas betérőt – egy kocsma rögtön a híd után, aztán meg a Bolond Miska is a mai MÁV Kórház és Rendelőintézet helyén. A régi szolnokiak egyébként úgy is rangsorolták őket, hogy hol milyen bort mértek. A szerényebb helyeken szandai, bögi és kécskei vinkó járta, a jobb helyeken viszont kürti rizlinggel fogadták a vendégeket.

– Érdekesek a kocsmanevek is, mint a már említett Három rózsa…

– Általában a tulajdonosok fantáziáját, vagy néha valami jellegzetes tulajdonságát dicsérik. A köznyelven csak „Nallábú”-ként emlegetett kocsma – a „nagylábú” Víg József vállalkozása volt, melynek ma is álló épülete még nótába is bekerült: „Nallábúnál múlat a szeretője.” A városszerte „Gatyaülep”-ként emlegetett hajdani Munkásotthon (a Szapáry úti óvodával szemközti épület) műintézménye meg a kisemberek kedvelt szórakozóhelye volt.

– De akadtak köztük spontán, közszájon forgó, nem mindig nyomdafestéket tűrő elnevezések is. Az utóbbiakból az illem kedvéért csupán kettőt hoznék fel példának: A Kazinczy utcában ma is megvan, bár már más célt szolgál a Deutsch kocsma épülete, amelynek „bizalmas” neve egyszerűen csak Tökös szállója volt, vagy a legkitartóbb lumpok tanyája meg a Héttetű volt. Ezek a „népi” nevek a kocsmák férfiközönségére való tekintettel gyakran nyertek ihletet a szépnem köréből is.

– Sok kocsmához fűződik valamilyen fennmaradt érdekesebb história?

– Az újságokban gyakran hírelt verekedések, bicskázások mellett is sok mindent emlegettek velük kapcsolatban. Például a Kispipa vagy a Hajnal az ott szolgálatot teljesítő hölgykoszorú miatt lett „a szolnoki asszonyok sok, patakokban ömlő könnyének forrása.” De ha valamelyik kocsmában nevezetes ember járt, annak is fennmaradt a híre. A rangosabb helyek, vendéglők, szállodák ugyanis csak a nagyvárosi Szolnokkal jelentek meg, így a ma kocsmának tekintett helyeknek is voltak neves vendégei. A Félcsizma soron, a mai Széchenyi utca környékén álló intézményben a múlt század elején még ott pipázgatott az idősebb Mondok meg Ecseki, a két kivénhedt utolsó szolnoki betyár.

– Az Indóházzal szemben még az 1920-as évek elején is állt a Klein-féle kocsma, annak elődjében feledte búját 1847 őszén Kossuth Lajos, amikor az Indóház avatásakor belefojtották a szót. Itt fogyasztották el sietős ebédjüket minisztertársai is, amikor a császáriak elől Debrecenbe menekült a kormány. Hogy a másik felet is említsük, a hajdani Piac, a mai Kossuth téren levő városi italkimérés előtt meg I. Ferenc József császárnak szolgálták fel az ebédet az 1860-as években tartott országjáró körútján.

A volt Gólya ABC helyén állt Adler kocsmában meg Jókai Mór dicsérte hosszasan a szolnoki pogácsát, abált szalonnát, a helyi borvizet, vagyis az ásványvizet.

– S ha már irodalom, említsük meg a Kápolna utca végén a későbbi Nyögéri kocsmát is, ahol még a segesvári ütközet után is többen látni vélték Petőfit, és még azt is mesélték, hogy mit evett-ivott itt nemzetünk nagynevű fia. Ez is egy fajtája a halhatatlanságnak, de tény, hogy ez olyan rebellis hely volt, hogy az osztrák szolgálatban álló úgynevezett Bach-huszárok sem mertek ide bemenni. 1914-re azután a konkurencia, a nívósabb fogadók, majd szállodák térnyerésével harminchétre csökkent a szolnoki kocsmák száma. Bár a két háború között még szaporodtak is kicsit, 1938-ra a vendéglőkkel együtt összesen 120 kocsmáról tudunk, de az újabb háborút követően beköszöntő, máig tartó korszak már nem hozta többé vissza az egykori hőskor örökre elveszett hangulatát. A közben párhuzamosan kiépült fogadók és később szállodák históriája meg már egy másik történet

Csuklás ellen lövöldözést is javasoltak

„Ha erős csuklásod van, meg kell magadat ijeszteni. Jó, ha észrevétlenül hátulról vizet öntenek a nyakadba vagy pisztolyt sütnek el a hátad megett. Ha az sem használ, valakinek azt kell tőled kérdezni: – Mit pletykáztál te rólam? – Gondolkozóba esel, és nem csuklasz tovább.”