Kedves sztorikkal elevenítették fel a cipőgyárban töltött éveket

Kedves és sokszor vicces történetek során elevenedik meg a múlt eme szelete. Máté Gizellával, a könyv egyik szerkesztőjével beszélgettünk.

– Egyszerű gyors- és gépírónő voltam, titkárnőként kerültem az üzemi laphoz még a hetvenes évek elején. Ha 1993-ban nem szűnik meg, talán még most is a szerkesztőségben ülnék – kezdte a beszélgetést Máté Gizella, a Tisza Cipőgyári történetek szerkesztője.

– Munka mellett érettségiztem. Amikor újságíró munkatársat kerestek, bátortalanul kérdeztem meg, hogy kipróbálhatnám-e magam. Újságíró főiskolát, majd tanítóképzőt végeztem. A kétheti üzemi lapban minden alkalommal írtunk a termelési eredményekről, brigádmozgalomról, a jó dolgozókról, de kitekintésként még a településen zajló eseményekről is.

A hiteles forrásokból összeállított újság szinte történelemkönyvként működve, kiváló alapul szolgált a Tisza Cipőgyári történetekhez.

– Farkas Imre szerkesztőtársam és a könyv kiadója keresett fel, hogy lenne egy olyan ötlete, hogy gyűjtsük össze az egykori dolgozók emlékeit – mesélte Máté Gizella.

– Időszerű volt, hogy elkészüljenek a kötetek, ugyanis sokaknak már így is csak a leszármazottaik tudtak visszaemlékezni a gyári történetekre. Mindenki „A Gyárként” emlegeti a Tisza Cipőgyárat Martfűn, mert a miénk volt, szívesen jártunk oda dol­gozni.

A településen a mezőgazdasági munka mellett az üzem nyújtott biztos megélhetést. Nem mellesleg, amikor a negyvenes években a szlovák származású cipőgyáros, Bata megtervezte a várost, és lakásokat kezdett építeni, még több embert vonzott a településre.

– Abban az időben a környéken még nem volt sok angol WC-s lakás, meglehetősen fejlett volt az infrastruktúra. Hamar építettek bölcsődét és óvodát is a településen. Eleinte nem volt egyszerű bejutni munkavállalóként a gyárba. A legtöbben azt mesélték el, hogy valaki közbenjárt az érdekükben. A munkások többsége már tizenhat-tizenhét éves korában jelentkezett, ha nem akartak a mezőgazdaságban dolgozni. Sokan azt is kiemelték, hogy munkásként kezdtek, de ösztönözték őket a tanulásra.

Működött a klasszikus ranglétra, így akár mű- vagy osztályvezető is lehetett a jó dolgozókból. A nyolcvanas években volt a legtöbb alkalmazottja az üzemnek, akkor több mint ötezer embert foglalkoztatott. A két megjelent kötetben közel százan elevenítenek fel valamilyen kedves történetet a gyárról.

– Generációk dolgoztak az üzemben, családok költöztek a településre a munka reményében. Szinte együtt rezdült a brigád, a legtöbben a jó közösségi életet hangsúlyozták – mondta a szerkesztő. A hosszabb-rövidebb történetek során családok visszaemlékezéseit olvashatjuk a Tisza Cipőgyári történetek lapjain.

A háború keresztülhúzta a terveket

A negyvenes években a szlovák cipőiparos Jan Antonín Bata Martfűt választotta a gyárépítés helyszínéül. De nemcsak az üzemet, hanem az egész várost megálmodta. A Martfűi Hely- és Ipartörténeti Gyűjteményben még a terveket is megtekinthetjük. A dokumentumok szerint a cipőgyártás alapanyagait, kellékeit is itt gyártották volna, így egy sokkal nagyobb város terülne most el a Tiszazug kapujában. A programok között szerepelt a kulturálódás, de még a villamosközlekedés is. A terveket a második világháború, majd az ötvenes években bekövetkezett államosítás húzta keresztül.