Jó irányba megyek? – fejezetek az útjelzők megyei történetéből

Egyik utasa lehúzza az ablakot, és kihajolva a következő szavakat intézi a várakozó közönséghez: „Elnézést! Jó irányba megyünk a Tisza-hídra? Igen – hangzik a válasz. A kereszteződésnél forduljon jobbra, ott majd látja a hosszú kocsisort. Na, az mind a hídra igyekszik!” Megköszönik, és továbbhajtanak. Ugye ismerős a szituáció? Pedig ma már az interneten is megtervezhető az útvonal. Mi lehetett itt az 1920-as években?

Az 1800-as évek végén még nagy feltűnést keltett a fővárosban az első géperejű jármű. Negyedszázad múlva azonban egyre több gépkocsi „pöfögött” az országban, számuk 1928-ra elérte a tízezret. Az automobilozás népszerűsítéséért sokat tett a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC). Az általuk szervezett autós túrák azt a célt szolgálták, hogy a vidéki életnek is mindennapi részévé váljék a gépkocsizás. De más téren is úttörőszerepet töltöttek be.

Az 1920-as évek második felében megnőtt a turizmus iránti igény. Külföldiek is egyre nagyobb számban látogattak hazánkba, főként a minden bajra megoldást kínáló gyógyfürdők miatt. Egy részük már ekkor automobillal érkezett. Csak éppen nem tudták megtalálni a gyógyfürdőket a hiányzó útjelző táblák miatt. Képzeljük csak el a gyógyulni vágyókat, amikor Karcagról elszáguldottak Kunmadaras irányába, és közben nem jelezte semmi az utazóknak, hogy le kellene fordulniuk Berekfürdőre.

Erre keresett megoldást a KMAC, amikor 1925-ben megkereste a Kereskedelmi Minisztériumot, hogy a megyék a fontosabb utakon a városok és jelentősebb települések határában lévő útkereszteződésekben útjelzőtáblákat állítsanak fel, amelyeken nemcsak az utazás céljául szolgáló hely, hanem a távolság is megjelölésre kerül. A miniszter hajlandó volt az együttműködésre, így az 1926-ban kibocsátott 35003. számú rendelet már a modern kori útirányjelző táblák egységesítése és kötelező felállítása ügyében intézkedett. De még a megvalósítás költségeivel kapcsolatban is ötletet adtak! Ugyanis minden oszlopon egy hirdetőtáblát helyeztek volna el. A reklám bevételét a klub számára könyvelték volna el, amiért az útjelző táblákat karbantartja még vagy tizenöt évig. Utána pedig a települések tulajdonába kerültek volna a táblák, a bérleti pénzek, valamint az útjelzők rendbe tartásának feladata is.

A KMAC megkereste levelével Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispáni hivatalát. Az alispán levelezéséből tudjuk, hogy a belügyminiszter rendelettel sürgette 1927 júliusában a határjelzőtáblák felállítását. Sőt, mintát adott a táblákra vonatkozóan: „...A jól olvasható betűkkel ellátott, négyszög alakú tábláknak legalább ötven centiméter széleseknek és harmincöt centiméter magasaknak kell lenniök. A táblákat legcélszerűbb zománcozott bádogból vagy zománcozott fából elkészíttetni, és hozzávetőleg két méter magas, erős, keményfa oszlopra felerősíteni...”.

De úgy tűnik, a táblák kihelyezése elég vontatottan haladt, ugyanis a minisztérium egyik magas rangú tisztviselője végigjárta az országot, és dörgedelmes hangvételű körlevelet küldött a megyék főispánjainak. Többek között kifogásolta: „...Sok helyütt vagy még meg sem kezdték az oszlopok felállítását, vagy olyan oszlopokat állítanak fel, amelyek a célnak meg nem felelő hitvány görbe fából készültek és szinte megbotránkoztató hanyagságot árulnak el... És ha nem hajtják végre rendesen a feladatot, akkor a megtorló eljárás megindítása iránt is intézkedni fogok...”

Ezután a megye területén a települések többsége elkészítette az útjelző tábláit. De a bejött jelentésekből is az tűnik ki, hogy tölgyfaoszlopra helyezték a táblákat, bár az oszlopokat nemzetiszínűre festették. A helységjelző táblákon, fehér alapon fekete betűkkel tüntették fel a vármegye, a község és a járás nevét. Szolnok hét darabot állított fel ezekből az irányjelzőkből. 1928 májusára a megye településein felállították a határ- és irányjelző táblákat. A KMAC azonban a sorozatos kudarcok miatt időközben kivonult a projektből, így azt a Kereskedelemügyi Minisztérium vette kezébe. Ők azonban már tovább mentek a fejlesztésben: az állami utakon már betonalapba helyezett, vasból készült táblák felállítását rendelték el. Ez már az útjelző táblák következő korszakát jelentette, de a KMAC úttörő szerepe a gépkocsi-közlekedés előmozdításában elvitathatatlan.

Az 1900-ban megalakított Magyar Automobil Club főleg arisztokratákból, földbirtokosokból, vezető tisztségviselőkből állt. A klub elnöke gróf Szapáry Pál lett. A választmányban pedig Bánki Donát, Csonka János, Törley József is segítette munkáját. A klub sokat fáradozott azért, hogy az utakon közlekedő gépkocsikat elfogadja a nagyközönség, és ne valami „ördöngős masinának” tekintse. 1911-ben felvették a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) nevet. A nevéből később kimaradt a „királyi” jelző, és 1960-tól a neve Magyar Autóklub.