2018.11.14. 19:46
Saját családra vágyik a többszörös Michelin-csillagos séf
Amióta hazatért Rácz Jenő séf Sanghajból, az újságírók kézről kézre adják. Nem csoda: igen kevés magyar mondhatja el magáról, hogy Michelin-csillagot szerzett külföldön. Azt pláne, hogy az utána következő két évben meg is tartotta. Múlt heti, szolnoki látogatásakor az Új Néplap újságírója is kifaggatta.
Életútjáról, szakmai kérdésekről is beszélt Rácz Jenő a minapi, szolnoki rendezvényen
Fotó: Csabai István
Élvezi az itthonlétet, a magyar szavakat, az illatokat, az ízeket. Ahogy fogalmaz, lubickol az emberek szeretetében. Rácz Jenő séffel, a Konyhafőnök VIP – A séfek csatája című televíziós műsor zsűritagjával beszélgetek, aki Sanghajban szerzett Michelin-csillagot, amit az utána következő két évben is meg tudott tartani. Vajon végleg hazaköltözött tíz év után?
– A következő egy évben biztosan Magyarországon maradok, végre visszatérhetek a gyökereimhez. Majdnem tíz év kiesett, amíg távol voltam, ez nagyon hosszú idő. Jó újra itthon lenni.
– Pedig úgy nyilatkoztál még pár hónappal ezelőtt, nem gondolkodsz abban, hogy végleg hazatérj, és itthon dolgozz.
– Valóban nem szeretnék Magyarországon a szó klasszikus értelmében „dolgozni”. Egyszerűen nem látom értelmét annak, hogy bárhol is séfként dolgozzak, mint alkalmazott. Úgy érzem, ezen már túlhaladtam, már nem okozna kihívást.
– De éttermet vagy éttermeket nyitni, az más sztori! Szívesen kipróbálnám magam ezen a területen, azt hiszem, ehhez megvan az üzleti képességem is. Ha magasabb szintre szeretnék lépni a szakmámban, akkor saját üzletet kell nyitnom!
– Milyen étteremben gondolkodsz?
– Legyen meglepetés! Ami biztos, hogy a magyar piac kiéhezett az új helyekre és a gasztronómiai újdonságokra. A hazai piacban hatalmas potenciál rejlik… Úgy látom, egyre több a jó vidéki étterem is, ezeket a jövőben szeretném majd felkeresni, felkerült a bakancslistámra is.
– Jó lenne végigkóstolni a különböző tájegységek hagyományos ételeit, ízeit és egyáltalán: megismerni Magyarországot, megtapasztalni, mi történik a különböző kis- és nagyvárosokban. Jelenleg Budapest sokaknak egy burok, melyből a többség nem is akar kitörni. Én nem így vagyok ezzel.
– Úgy tudom, gyermekkorodban sportoló akartál lenni. Aztán mégis szakács lettél.
– Igen, de máshogy alakultak a dolgaim. Pedig az egész gyerekkoromat végigsportoltam, szerettem volna valamit mesteri szinten űzni. A focit például nagyon kedveltem. Kár, hogy ma már nem bírják ezt a térdeim, bár rendszeresen futok a Margitszigeten. A szakács szakmát intuitív módon választottam.
– Volt ennek valami családi gyökere?
– Nem kifejezetten, nem tanítottak a szüleim főzni, ha erre gondolsz. Persze, azért ellestem, mit, hogyan csinálnak otthon anyáék (apa is nagyon jól főz!), ezek szép élményként maradtak meg bennem.
– Amikor hazamegyek, örömmel főzünk egymásnak a mai napig. Hol én a szüleimnek, hol ők nekem, de nem egyszer étterembe megyünk. Egy jó kis kávé, tojásrántotta egy reggelizőhelyen, közben jót beszélgetünk… szeretjük az együtt töltött időt, ekkor csak egymásra figyelünk.
– Ha otthon főzöl, akkor is különlegességeket készítesz, pazarul tálalsz, megadod a módját az ételkészítésnek?
– Ritkán főzök otthon, de igen, megadom. Sokszor belecsempészek valami kis különlegességet az ételekbe és ha nem is mindig, de szoktam úgy tálalni, hogy az bizony a szemnek is jólesik.
– Nyugtass meg: azért készítesz csirkepörköltet meg paprikás krumplit is!
– Hogyne! Meg rántott húst petrezselymes burgonyával. Ezeket a hagyományos recepteket nem szívesen változtatom meg, azok úgy tökéletesek, ahogy vannak.
– Pedig sokan mindent „újragondolnak” és mire a régi hagyományos étel elkészül, már nem is olyan, mint az eredeti.
– Nem feltétlenül baj az! Egy jó étterem például, melynek éppen az a koncepciója, hogy a hagyományos ízeket tegye különlegesebb módon tálalva a vendégei elé, az egyáltalán nem gond.
– Persze, akadnak receptek, melyek úgy vannak jól, ahogy vannak. Egy kovászos uborka például sokszor akkor a legfinomabb, ha úgy néz ki, úgy roppan és olyan ízű, mint egy kovászos uborka. Egy lángost sem szükséges megváltoztatni.
– Nem hiányzik Sanghaj? A kinti élet?
– Egyelőre nem. Én tényleg annak örülök most, hogy itthon vagyok. Még a napsütést is élvezem futás közben, meg az avar illatát, a legapróbb dolgokat. Bármire ránézek, minden közel áll a szívemhez. És persze sütkérezek az emberek szeretetében.
– Akik futás közben a Margitszigeten felismernek egyáltalán?
– Ha séfruhában lennék, biztosan könnyebben! Sportruházatban már nem. Teljesen beleolvadok a környezetembe. Nem úgy a rendezvényeken, ahol rengeteg emberrel találkozom.
– Élvezed a népszerűséget?
– Az esik jól inkább, hogy az emberek szeretettel gondolnak rám. Igen, érzem a szeretetüket, örülök, hogy elismerik azt a munkát, ami a siker felé vezetett. Nagyon sokat dolgoztam érte, napi 16–17 órát, de Dániában húszat is. De az is boldogsággal tölt el, ha valaki elé le tudok tenni egy pompás ételt, és ő annak örül.
– De most nem főzöl egy vendégnek se… Nem hiányzik?
– Dehogynem! Ezért járok különböző fellépésekre, éttermekbe, ahol én készíthetek különböző finomságokat.
– Nehezen hinném, hogy ez hosszú távon kielégít.
– Nem is. A következő mérföldkő az életemben a már említett étteremnyitás és hát… a családalapítás. A startvonalról indulok: még feleségjelöltem sincs. Aztán jó lenne egy gyerek is. Vagy kettő.
– És hogy melyik a fontosabb: a karrier vagy a család? Minden normális ember azt mondja, a család. És ez így is van jól. De miért ne teljesülhetne mindkét álmom?
– Az idei karácsonyt ezek szerint még biztosan nem a te saját családod körében töltöd. De legalább itthon?
– Hát nem. Bár… családi környezetben. Elárulom: Ausztráliában leszek. Az utóbbi tíz évben nagy hóeséssel járó karácsonyban nem volt részem, ilyenkor mindig barbecuezni szoktunk a 40 fokban, ülünk a tengerparton, jókat eszünk és együtt vagyunk. Ez a legfontosabb.