Saját családra vágyik a többszörös Michelin-csillagos séf

Élvezi az itthonlétet, a magyar szavakat, az illatokat, az ízeket. Ahogy fogalmaz, lubickol az emberek szeretetében. Rácz Jenő séffel, a Konyhafőnök VIP – A séfek csatája című televíziós műsor zsűritagjával beszélgetek, aki Sanghajban szerzett Michelin-csillagot, amit az utána következő két évben is meg tudott tartani. Vajon végleg hazaköltözött tíz év után?

– A következő egy évben biztosan Magyarországon maradok, végre visszatérhetek a gyökereimhez. Majdnem tíz év kiesett, amíg távol voltam, ez nagyon hosszú idő. Jó újra itthon lenni.

– Pedig úgy nyilatkoztál még pár hónappal ezelőtt, nem gondolkodsz abban, hogy végleg hazatérj, és itthon dolgozz.

– Valóban nem szeretnék Magyarországon a szó klasszikus értelmében „dolgozni”. Egyszerűen nem látom értelmét annak, hogy bárhol is séfként dolgozzak, mint alkalmazott. Úgy érzem, ezen már túlhaladtam, már nem okozna kihívást.

– De éttermet vagy éttermeket nyitni, az más sztori! Szívesen kipróbálnám magam ezen a területen, azt hiszem, ehhez megvan az üzleti képességem is. Ha magasabb szintre szeretnék lépni a szakmámban, akkor saját üzletet kell nyitnom!

– Milyen étteremben gondolkodsz?

– Legyen meglepetés! Ami biztos, hogy a magyar piac kiéhezett az új helyekre és a gasztronómiai újdonságokra. A hazai piacban hatalmas potenciál rejlik… Úgy látom, egyre több a jó vidéki étterem is, ezeket a jövőben szeretném majd felkeresni, felkerült a bakancslistámra is.

– Jó lenne végigkóstolni a különböző tájegységek hagyományos ételeit, ízeit és egyáltalán: megismerni Magyarországot, megtapasztalni, mi történik a különböző kis- és nagyvárosokban. Jelenleg Budapest sokaknak egy burok, melyből a többség nem is akar kitörni. Én nem így vagyok ezzel.

– Úgy tudom, gyermekkorodban sportoló akartál lenni. Aztán mégis szakács lettél.

– Igen, de máshogy alakultak a dolgaim. Pedig az egész gyerekkoromat végigsportoltam, szerettem volna valamit mesteri szinten űzni. A focit például nagyon kedveltem. Kár, hogy ma már nem bírják ezt a térdeim, bár rendszeresen futok a Margitszigeten. A szakács szakmát intuitív módon választottam.

– Volt ennek valami családi gyökere?

– Nem kifejezetten, nem tanítottak a szüleim főzni, ha erre gondolsz. Persze, azért ellestem, mit, hogyan csinálnak otthon anyáék (apa is nagyon jól főz!), ezek szép élményként maradtak meg bennem.

– Amikor hazamegyek, örömmel főzünk egymásnak a mai napig. Hol én a szüleimnek, hol ők nekem, de nem egyszer étterembe megyünk. Egy jó kis kávé, tojásrántotta egy reggelizőhelyen, közben jót beszélgetünk… szeretjük az együtt töltött időt, ekkor csak egymásra figyelünk.

– Ha otthon főzöl, akkor is különlegességeket készítesz, pazarul tálalsz, megadod a módját az ételkészítésnek?

– Ritkán főzök otthon, de igen, megadom. Sokszor belecsempészek valami kis különlegességet az ételekbe és ha nem is mindig, de szoktam úgy tálalni, hogy az bizony a szemnek is jólesik.

– Nyugtass meg: azért készítesz csirkepörköltet meg paprikás krumplit is!

– Hogyne! Meg rántott húst petrezselymes burgonyával. Ezeket a hagyományos recepteket nem szívesen változtatom meg, azok úgy tökéletesek, ahogy vannak.

– Pedig sokan mindent „újragondolnak” és mire a régi hagyományos étel elkészül, már nem is olyan, mint az eredeti.

– Nem feltétlenül baj az! Egy jó étterem például, melynek éppen az a koncepciója, hogy a hagyományos ízeket tegye különlegesebb módon tálalva a vendégei elé, az egyáltalán nem gond.

– Persze, akadnak receptek, melyek úgy vannak jól, ahogy vannak. Egy kovászos uborka például sokszor akkor a legfinomabb, ha úgy néz ki, úgy roppan és olyan ízű, mint egy kovászos uborka. Egy lángost sem szükséges megváltoztatni.

– Nem hiányzik Sanghaj? A kinti élet?

– Egyelőre nem. Én tényleg annak örülök most, hogy itthon vagyok. Még a napsütést is élvezem futás közben, meg az avar illatát, a legapróbb dolgokat. Bármire ránézek, minden közel áll a szívemhez. És persze sütkérezek az emberek szeretetében.

– Akik futás közben a Margitszigeten felismernek egyáltalán?

– Ha séfruhában lennék, biztosan könnyebben! Sportruházatban már nem. Teljesen beleolvadok a környezetembe. Nem úgy a rendezvényeken, ahol rengeteg emberrel találkozom.

– Élvezed a népszerűséget?

– Az esik jól inkább, hogy az emberek szeretettel gondolnak rám. Igen, érzem a szeretetüket, örülök, hogy elismerik azt a munkát, ami a siker felé vezetett. Nagyon sokat dolgoztam érte, napi 16–17 órát, de Dániában húszat is. De az is boldogsággal tölt el, ha valaki elé le tudok tenni egy pompás ételt, és ő annak örül.

– De most nem főzöl egy vendégnek se… Nem hiányzik?

– Dehogynem! Ezért járok különböző fellépésekre, éttermekbe, ahol én készíthetek különböző finomságokat.

– Nehezen hinném, hogy ez hosszú távon kielégít.

– Nem is. A következő mérföldkő az életemben a már említett étteremnyitás és hát… a családalapítás. A startvonalról indulok: még feleségjelöltem sincs. Aztán jó lenne egy gyerek is. Vagy kettő.

– És hogy melyik a fontosabb: a karrier vagy a család? Minden normális ember azt mondja, a család. És ez így is van jól. De miért ne teljesülhetne mindkét álmom?

– Az idei karácsonyt ezek szerint még biztosan nem a te saját családod körében töltöd. De legalább itthon?

– Hát nem. Bár… családi környezetben. Elárulom: Ausztráliában leszek. Az utóbbi tíz évben nagy hóeséssel járó karácsonyban nem volt részem, ilyenkor mindig barbecuezni szoktunk a 40 fokban, ülünk a tengerparton, jókat eszünk és együtt vagyunk. Ez a legfontosabb.