Búcsú a búcsútól

Az eredetileg egyházi vallásgyakorlat – a „búcsú” kifejezés arra utal, hogy az ember búcsút vesz a rá váró büntetéstől – egy idő után az egyik legfontosabb helyi, közösségi találkozássá vált.

Még később viszont egyszerű vásári-bazári forgataggá avanzsálódott. Nyalókák, fröccsöntött játékok, zacskós gofrik és céllövölde csábította óriási pénzköltésre az embereket.

Érthető okokból egy idő után a lakosok nem akarták (vagy nem tudták!) megvenni a hétszáz forintos vattacukrot és a nyolcszáz forintos hamburgert. A szülők is inkább a játszótéri ingyenes hintába ültették bele gyereküket, mintsem az ezerötszáz forintos, háromperces dodzsembe.

Persze, jól tudjuk, az árusoknak is van költségük: az önkormányzat helypénzt, az áramszolgáltató villanybekötési költséget, a fuvaros benzindíjat kért. Mindenki a markát tartotta. A vége az lett, hogy elmaradoztak a vevők, velük együtt pedig az eladók is.

Ilyenkor két dolgot tehet a rendező: lefújja a rendezvényt, vagy átgondolva, új alapokra helyezi azt. Érdemes például feltenni a következő kérdéseket: mi a célunk a rendezvénnyel? Kiknek szervezzük azt? Milyen az adott településen a vásárlóerő?

Amennyiben egy kellemes közösségi rendezvény létrehozása a szándék (ez lenne az igazi), érdemes a helyi lakosokat is bevonni a szervezésbe. Zsíros kenyeret mindenki tud kenni és mindenki szereti is azt.

Házi sütemények, frissen sült lángosok, szódavíz, csapolt sör, házi szörpök, paprikás krumpli – elkészítésükhöz inkább önkéntes munka kell, mint pénz. Csakúgy, mint a közös játékok, kézműveskedés, fociverseny megszervezéséhez.

Higgyék el, egy közösen (akár munkával is) eltöltött nap a szabadban, körhinta, céllövölde, zenélős unikornis és villogós kard nélkül is lehet nagyon kellemes ünnep. Csak akarni kell.