Hadas Kriszta: „Képes voltam megszakítani olyan régi mintákat, melyeket az anyukám, de még a nagymamám is nyögött”

– Mikor kezdett el családi történetekkel foglalkozni, miért érezte, hogy ezen a vonalon kell elindulnia?

– Az egész nem az én fejemből pattant ki. A „Jön a baba Hadas Krisztával” nem az én ötletem volt. Ez a típusú dokumentumfilm-sorozat már más országokban is sikeresen működött, civil családok életét követték a várandósság alatt, majd a szülőszobáig kísérték őket. Az elején teljesen megrökönyödtem, hogyan juthattam én bárkinek is eszébe egy ilyen műsor kapcsán. És ennek már tíz éve.

– Miért lepte meg ennyire a felkérés?

– Én minden fordítva csináltam. Elváltam, a klasszikus értelemben vett „jó anya” szereptől messze álltam, engem karrieristának neveztek, volt hogy bébiszitter vigyázott a gyermekeimre. Az anyukám segítsége nélkül nem tudtam volna dolgozni és anyának lenni. Tehát jött bennem a kérdés, hogyan jövök én ehhez? Egy ilyen műsort vezetni?

– Majd vállalta és bebizonyosodott, hogy jó döntés volt.

– Győzködtek, hogy sokan tudnának mindazzal azonosulni amit én is megélek: a folyamatos lelkiismeret-furdalással, az állandó balanszírozással. Amikor bizonyos napokon az orrod hegyén is folyik a víz, de folyamatosan rohansz ,főzöl, tanulsz, dolgozol, gyermeket nevelsz.

Tőlem ne várjanak cukiskodást, persze van benne az is, de az élet nem csak ebből áll. És már az első évadba olyan családok, anyák jelentkeztek, akik nagyon igaziak voltak.

– Mondana példákat?

– Ott van Emmer Éva, aki 45 évesen, a negyedik gyermekét várta a harmadik férfitől, aki ráadásul tíz évvel fiatalabb volt. Gúnyolták, kevés volt az önbizalma, rengeteg lelki terhet cipelt. Ő egy olyan hősömmé vált, aki megmutatta, hogy az ember sok-sok kanyar után megpróbálja kikerekíteni az életét és sikerül megteremtenie a boldogságát. Volt rákból felgyógyuló anya, akinek eltávolították az egyik mellét és így futott neki a várandósságnak. Rengeteg példa van. Azt mindegyik történet megmutatja, hogy sokféle úton juthatunk el a boldogsághoz és, hogy a családi élet a folyamatos újratervezésről szól.

– Annyiféle sors létezik, és igen változatosak. Miért lehet az mégis, hogy nehéz kitörni a társadalom tökéletes elvárásaiból?

– Szerintem ez nagyon sokat változott. Egyre inkább megmutatkozik, hogy nem csak könnyű oldalai vannak a gyermekvállalásnak, a családi létezésnek. Viszont a frusztráltság, főleg a nők frusztráltsága, és az ítélkezés sok fronton visszaveti az elfogadást.

– Mégis mindenben törekszünk a tökéletességre.

– Nekem alapelvem, hogy nem szólok bele senki életébe, nem mondom meg a tutit. Nincs nálam a jó szülők kiskátéja sem. Gyakran tartunk szülésfelkészítő-babagondozási workshopokat, ahol én a „hopmester” szerepében vagyok, szakemberek beszélnek a tudnivalókról. Mindig elmondjuk, hogy ezek nem kötelezvények, csak lehetőségek, a döntés a szülőkön áll. Ha figyelsz a babád jelzéseire, ha igyekszel harmóniában lenni magaddal, a pároddal, nem tudod elrontani. Az ősbizalom kiépítése, megerősítése, napi száz interakcióból áll.

– Az ilyen típusú workshopok mellett is rengeteg forrásból tájékozódhatunk ma. Hogyan látja, mennyire élnek ezekkel a lehetőségekkel a szülők, nők és készülnek fel a szülésre, gyermekvállalásra?

– Szerintem abszolút nyitottak erre. És jó, hogy az apák is egyre inkább. Viszont, a magyar egészségügy még mindig úgy működik, hogy hiába „képzi magát” az anya, 

Ennek sokféle oka van, szakember hiány, eszközhiány, leterheltség. Jó lenne ha egyre több nő tisztában lenne a jogaival a szülőszobán, mert ezek még mindig túl sokszor sérülnek. Pedig nem lehet bekötni az oxitocint azért, mert az orvos siet. A méhszájat nem tágíthatják fél óránként csak azért mert valaki épp akkor betéved a szülőszobára és belepiszkál a folyamatba. Megérthető, hogy az egészségügyi személyzet is túlterhelt, fáradt és nem lehet elvárni, hogy mindenkire odafigyeljenek. De az egyénnek is a saját élménye fontos. Az ottani történések sok mindenre rányomhatják a bélyegüket. Nagyon nem mindegy, hogy a nők nagy tömegekben traumatizálva jönnek-e ki a szülőszobáról, vagy sem.

– Ön hogyan tekint vissza a saját élményeire?

– A lányomat harminc éve, huszonkét évesen, szinte gyermekfejjel szültem. Akkoriban még nem voltak ilyen szülésfelkészítők, kissé „vakon” vágtam neki a kalandnak. Azt sem tudtam, hogyan fogjam, hogyan fürdessem, ott sírtam felette az első otthoni esténken. Vele tulajdonképpen együtt nőttünk fel. Azt gondolom, hogy jó munkát végeztem, egy okos, két lábbal a földön járó emberré cseperedett, akinek helyén van a szíve is. A második babámat harminckilenc évesen vállaltam, érte nagyon megküzdöttünk és soha nem titkoltam, hogy ő egy szivárvány-gyerek. Őt már sokkal felkészültebben, lenyugodva, érettebben vártam. Nem mondom, hogy jobban vagy rosszabbul, de másképpen csináltam sok mindent. Az első gyermekemnél sem végeztem rossz munkát, ma már bebizonyosodott. Mindvégig bíztam magamban, még akkor is amikor a többiek nem, legyen az a saját anyám, vagy saját családom.

– Az embernek időnként nehéz meghallania a saját hangját, főleg ha „túl hangos” a család.

– Azt vallom, hogy a nagyszülő olyan, mint a jó cserejátékos. Ül a kispadon, de ha szükség van rá, beszalad a pályára és boldogan játszik. A lányom csodálatos anya, én pedig nem kárálok, nem mondom meg neki, mit hogyan kellene csinálnia. Törekszem rá, hogy az ő és a vejem szülői kompetenciáit erősítsem, tiszteletben tartva a szabályaikat, nevelési módjaikat.

Persze az is igaz, hogy mi szintén most tanuljuk az új, nagyszülői szerepet.

– Egy gyermek érkezése sokféle érzelmet felébreszt a családban. Ezeket pedig valahogyan kezelni kell, ami minden oldaltól érettséget, nyitottságot követel.

– És nagyon kell az önismeret is. Emellett roppant fontos a családi kommunikáció. A családtagjainktól nem csak a hajunk, szemünk színét örököljük. Több generációra visszamenőleg traumákat, szokásokat, szeretetnyelvet hozunk. Még a baba születése előtt jó lenne beszélni ezekről a szülőkkel, nagyszülőkkel. Milyen hitek, nevelési elvek, módszerek voltak a családban. Ez ahhoz kell, hogy te tisztában legyél magaddal. És ami legalább ennyire fontos, a pároddal is megbeszélni, hogy ő mit hozott.

– Amilyen könnyűnek hangzik, akkora kihívás lehet. Mindez nem mélyíti tovább a szakadékokat?

– Jó lenne, ha a nem a baba feje felett „borulna a bili.” Még ha szakember segítségére van is szükség. Ami egyáltalán nem a gyengeség jele. Ez is régi minta. „Mi mindent megoldunk!” Pedig egy ponton túl, ez nem biztos, hogy sikerül. Beszélni kell. Mondani. Őszintének lenni, de nem bántónak. Persze vékony a határvonal. Magam is megküzdöttem ezeket a köröket, például az anyukámmal. Voltak sértődések ez tény, de hála istennek mi kibeszélős család vagyunk.

– Sikerült együtt szintet lépni?

– Úgy hiszem igen. Sok minden letisztult bennünk, körülöttünk. Képes voltam megszakítani olyan régről hozott mintákat, amelyeket az anyukám, de még a nagymamám is nyögött. Azt a fajta teljesítménycentrikusságot, amit sok generáció óta cipelt ez a család én már nem adtam tovább a gyermekeimnek. Persze voltak elvárásaim, de nem frusztráltam őket ezekkel, nem érezték magukat bukott embernek előttem, ha valami nem sikerült. Amiatt hogy ezáltal felszabadítottam őket, 

Ezt jól csináltam. De korántsem jelenti, hogy mindent kipipálhatok. Mindig van min dolgozni. Például a férjemmel, mi gyakran beszélünk tiszteletlenül egymással, a gyerek előtt is és ez hiba. A női-férfi, anya-apa kommunikáció is egy minta, nagyon nem mindegy, hogy mit adunk tovább.

– Sok mindennel és mindenkivel foglalkozik. Hogyan szokott kikapcsolódni, feltöltődni?

– Olvasok. Engem ez képes teljesen „lefűzni.” Leheveredni egy jó könyvvel. Bezárom a háló ajtaját és olvasok. Leginkább kortárs magyar irodalmat. De szeretek lógni a lányommal, és utazni is, azt meg családilag.