A szeméthegyen túl

Máig nyomasztó emlékem egy, a régi 4-es út melletti parkolóban tartott, rövidre sikerült pihenés. A kitérőt egy kis erdősáv választotta el az úttesttől, s terjengő illat jelezte, hogy ott valami nincs rendben. 

A fák között zsákba dugott állattetem rontotta a levegőt, mert valaki így szabadult meg kellemetlen terhétől. Ez az emlék a szélsőségesebb esetek közé tartozik, de ettől függetlenül naponta szembesülünk jobb sorsra érdemes világunk szennyezésével. A pihenőparki pad körül heverő csikkektől kezdve a szétdobált egyszer használatos csomagolóanyagokig, üdítőspalacktól a műanyag pohárig. Az időnkénti szemétgyűjtő akciók is ijesztő képet mutatnak arról a rengeteg, ráadásul nehezen lebomló vagy önmagától soha el nem tűnő hulladékról, amihez képest még az elején említett lelet is környezetbarátnak tekinthető. 

Amit ugyanis a természet alkotott, azt idővel képes saját maga eltüntetni, de fogyasztói világunk hordaléka szerencsétlen esetben előbb, utóbb elborít bennünket. Ez ellen a legolcsóbb védekezés értelemszerűen a tudatos környezetkímélés lenne, de ennek szolgálatára nem vagyunk egyformán alkalmasak. Képletesen szólva, ahhoz mindenki elég okos, hogy kinyissa maga előtt az ajtót, de nem biztos, hogy jószántából be is csukja utána. A nem mindig hatásos meggyőzés mellett valószínűleg a mostani pazarló szemlélettel járó szeméttermelés intézményes visszafogása jelenthet némi gyógyírt erre a mind nagyobb terhünkre.