A barikádok emléke

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke sokféleképpen él velünk. A hallgatás és a félelem nyomasztó korát követő lelkesedés egy időre azt a hitet keltette bennünk, hogy helyreáll a világ természetes rendje. Minden rendezetlen ügyünk, így a forradalom emléke is az őt megillető helyre kerül, és ez a történelmi esemény biztos támasza lesz nemzeti büszkeségünknek és jövőképünknek. 

Nem így történt, pontosabban csak részben történt így. Valójában elmaradt, legjobb esetben felemás módon követte a rendszerváltást olyan igazság- és jóvátétel, szembenézés az elkövetett bűnökkel, ami tisztességesen lezárhatta volna múltunk e szakaszát. A szokásos, időnként vitatható színvonalú emlékművek, protokollba fulladó évfordulós alkalmak nem pótolják a méltó megbecsülést, sem az elszámolást mindazzal, aminek végét szeretnék hirdetni. Ezért ma sem érzékelhető a forradalom egyik legnagyobb célkitűzésének még a reménye sem. 

A tiszta, egyértelmű párbeszéd, egy önmagában bízó, kiszámítható értékrendű polgári társadalom megteremtése. Helyette jobb híján be kell érnünk azoknak az egykori szekértáboroknak a nyílt harcnál ugyan kevésbé durva, de mégis létező változatával, ami ellen 56-ban is fegyvert ragadtak annak idején. 

Talán annyi reményünk van, hogy az idő kerekét valóban nem lehet visszafelé forgatni, és soha többé nem kerülünk olyan helyzetbe, amikor már csak valódi és nem képletes barikádok fölött tudunk szót érteni egymással. 

A protokoll évfordulók nem pótolják a megbecsülést.