Botlatóemberek

A botlatókövek emlékeztetnek. Sorsokra, amelyekbe durván beleszólt a történelem. Emberekre, akik áldozattá váltak. Jászkunsági gyerek vagyok. Megyek a szolnoki főutcán. Zsandár, rendőr nincs a környéken, a kisangyalom sem itt lakik. 

A legközpontibb részen, az egyik pékség előtt férfi fekszik kinyújtózva. Feje a falnál, teste hanyatt, kicsit féloldalasan hanyatt. Merőlegesen belóg a járdára. Magas, idősebb ember, szakállas, fekete keretes szemüveggel, (még) nem tűnik nagyon elhanyagoltnak. Ha felállna, megrázná magát, olyan lenne, mint akármelyik járókelő. Könyv is van nála. Meg műanyag pohár a szánalom fillérjeinek. Forintjainak. 

Az arra járók kerülgetik. Át is léphetnék, de az durva lenne. Tettnek, látványnak egyaránt. Arrébb, a buszpályaudvar környékén fiatalember térdel, kezében táblával: Éhes vagyok! Előtte is műanyag pohár. A plázánál három szatyros férfi (műanyag pohár). Negyven körüliek, hangosak. Agresszívek. Egy hajléktalan nő le akar hozzájuk telepedni. Elzavarják. Botlatóemberek. Az első szó szerint is, a lábnak. 

A többiek csak a tekintetet botlatják. A nyugalmunkat. Ha van olyan. Dobunk nekik pár forintot. Vagy nem dobunk. Ha dobunk, balekok vagyunk. 

Ha nem dobunk, és van lelkiismeretünk, akkor is azok. Nincs ez jól így. Ezek az emberek egészségesnek, életerősnek tűnnek. De nem tudhatjuk, tényleg azok-e. A lelkük, a pszichéjük megbotolhatott valamikor. Önhibájukból lettek koldusok? A körülmények tették őket azzá? Meddig vagyunk felelősek az életünkért? És mikortól önsorsrontók, mikortól áldozatok?