Csíkos szurkálódók

Bevallom, sosem rokonszenveztem a darazsakkal, már kiskoromtól él bennem az ellenérzet. Valójában nem is fullánkos voltuk, szúrós természetük az oka eredendő ellenszenvemnek. Talán furán hangzik, de a sűrű, keskeny, fekete-sárga csíkokkal nem tudtam soha megbarátkozni. 

Ki a pókoktól, ki az egerektől vagy különféle bogaraktól, kukacoktól irtózik feltűnően, míg én, bár sokan komolytalannak tartják, a darázscsíkoktól viszolygok. Nem csekély mértékben. Így ha egy meggondolatlan példánynak a közelemben jut eszébe keringőzni, beindul a régi reflex, és kapásból kap egy-két jól irányzott pofont. Ez rendszerint hatásos is. 

Na persze, ekkor szoktak okoskodni a közelemben lévők, hogy ne csatarásszak, mert támadásra ingerlem őket. Nem kétlem, hogy vannak ilyen esetek, de bátran kijelentem, a hosszú évtizedek alatt egyetlen olyan esetről sem tudok beszámolni, hogy csapkodáskor támadt volna rám egy darázs. 

Persze életem során kaptam én is csípéseket – szerencsére nem vagyok allergiás, megúszom az esetet piros pöttyel a bőrömön és némi égető érzéssel. De egytől egyig az összes döfés úgy esett meg, hogy egy galád példány, melynek közeledését nem vettem időben észre, hirtelen rám szállt és minden teketória nélkül belém döfött, majd gyorsan odébb is állt. 

Azt is megvallom, bár természetbarát vagyok, ha betolakodik egy renitens példány otthonom birodalmába, én bizony kapom a rovarirtót, vagy az összecsavart újságot, és nesze neked… Mielőtt bárki felszisszenne: nem védett fajokat irtogatok. Ők különben sem ilyen szemtelenek...