Kicsit öncélú, kicsit régimódi, de pótolhatatlan érték – ez a kalligráfia

– Ma már sok embernek idegenül hatnak az elődeink által még gyakran használt régi kifejezések. Mit jelent valójában a kalligráfia? 

– A kalligráfia szót a görög kallos „szépség” és a grafosz „írás” szavakból fűzték össze és a szép folyó kézírás művészi fokú gyakorlását jelenti. A falakon látható lapokon többféle, általam készített írást mutatok be a régi kódexek gót betűitől kezdve a modern kalligráfia betűmintáiig. Egymás mellett látható például Shakespeare 75. szonettje magyar szépírással és angol folyóírással, az úgynevezett Copperplate írással. Jól látható a kettő közötti különbség. A magyar szépírást lágyabbnak, tetszetősebbnek tartom, mivel a betűk alsó és felső hurka nem olyan magas, mint a Copperplate írásnál. 

– Mekkora igény van ma a kézírásra, illetve annak művészi formájára? Egy számítógépes szakembertől hallottam, hogy mióta együtt él a billentyűkkel, már szinte elfelejtett írni. 

 ám létezik az a gyakorlati kalligráfia, ami többek között az esküvői meghívókban, oklevelekben, máskor versek leírásakor, könyvek ajánlásaiban ölt testet. Nyugaton például esküvői meghívókat, borítékokat már kizárólag kézzel írva illik megcímezni, amely az alkalmazott kalligráfia területe. 

– Vannak országok, ahol már nem is oktatják a kézírást… 

– Ez az egyik véglet. Ugyanakkor sok kultúrában, például az arab, a kínai, a japán vagy a török világban máig nagyra tartják, tisztelik és művelik a kalligráfiát, a szépírást. Visszatérve magára a kézírásra, nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek kézzel írjanak, a kézírás ugyanis hat a gondolkodásra, pozitívan befolyásolja az agyi kapacitást, javítja a memóriát, segít a könnyebb tanulásban, megnyugtat, kreatívvá tesz. Amikor leírok egy betűt, az már alkotás. Először megszületik a fejemben a képe, a mondanivalóm, amit rögzíteni akarok vele, de mire a papírra kerül, már szinte önálló életet él mint műalkotás. Szántó Tibort idézve: „ A betű nem csupán a hang sivár jele, hanem művészi kompozíció”. Ezt nem mindenki éli meg egyformán, azonban az írás többnyire mindenkit megnyugtat, mert szinte már meditáció. A nagyszüleink, szüleink a magyar szépírást tanulták az iskolában. 

– Ön hogyan került ilyen bensőséges kapcsolatba a szépírással és a könyvkötészettel? 

– A főiskolán és az egyetemen tanultam írástörténetet, papírgyártást, tipográfiát, tehát az elméleti alapokat itt szereztem meg, ezután kezdtem el írni. Megfogott a kódexek világa, az iniciálék szépsége. Sok mindent írtam gót betűvel – főleg bibliai szövegeket. Az írás során – a folyóírásnál – nagy előny számomra, hogy tanultam gyorsírást. A vékonyítás-vastagítás technikája szépen alkalmazható a hajszálvonalak és az árnyalások képzésénél. A könyvekkel pedig aktív dolgozó koromban napi kapcsolatban voltam. Életem nagy részében könyvtárosként dolgoztam, így sok szép régi kötéssel találkoztam, tanulmányaimból adódóan is érdekelt a könyvtörténet, könyvnyomtatás, könyvtártörténet, könyvkötészet. 

– Tudtommal nemcsak gyakorolja a kalligráfiát, hanem oktatja is… 

– Úgy vélem, ha már tudom és gyakorlom a kalligráfiát, akkor kötelességem ezt a tudást továbbadni az érdeklődőknek, ezért is tartok tanfolyamokat, műhelymunkákat. Tiszaújvárosban, Miskolcon, Székesfehérvárott, Hajdúnánáson voltak előadásaim. Itt, Szolnokon több iskolában, városi rendezvényen voltam jelen, ahol a jelenlévők kipróbálhatták a palatáblát, madártollat, nádtollat, mártogatós tollat és egyéb alternatív íróeszközöket, például a cola pent, ruling pent. Aki nem mélyed el a kalligráfiában, nem is gondolja, hogy milyen nehéz összeegyeztetni a papír, tollszem és tinta hármast. Az nem úgy van, hogy bemegyek egy írószerboltba és megveszem ezeket az eszközöket.

Ezt a kiállítást több mint fél évig terveztem, írtam. Eddig több csoportos és egyéni kiállításon vettem részt. 

– A gyorsuló idő, a minél több információ gyors közlése nem a kézírás ellen dolgozik? 

– De igen! Ezért egyre ritkább, ha valaki kézzel ír, és még át is szeretné adni másoknak ezt az élményt. Az érdeklődés egész fiataloknál is megtalálható, volt középiskolás tanítványom, de több középkorú és nyugdíjas is ismerkedett ezzel a szép és hasznos időtöltéssel.

Elhatároztuk, hogy klubot alapítunk, ahol a magunk örömére írunk, megmutatjuk egymásnak a legújabb szerzeményeinket, ki milyen papírt, tintát, tollat vásárolt, szerzett, esetleg cserélt. 

– Akkor önnek ilyen értelemben teljesnek is mondható az élete. Mindennel foglalkozott, ami érdekelte. 

– Igen. Egész életemben tanultam valamit. A népművelő-könyvtárosi oklevél mellett tizenkét képesítést szereztem, de mindig könyvtárosként dolgoztam. Miután nyugdíjba mentem, elvégeztem a dekoratőr-kirakatrendező, a grafikusi és a nyomdász-technikusi, könyvkötő szakmát. A belülről jövő érdeklődés, az új ismeretek iránti vágy hajtott az iskolapadba még közel hetvenévesen is. Talán jó példája lehetek az élethosszig tartó tanulásnak. Büszke vagyok három gyermekünkre, négy unokánkra, a könyvtárban való sikeresnek mondható munkámra, de nem utolsósorban arra, hogy donorként, rendszeres véradásért Ezüst Pelikán díjat kaptam. Nyugdíjasként visszajárok énekelni a könyvtár BiblitéKar nevű kórusába, havonta kreatív foglalkozást tartok felnőtteknek, mellette tanítok. Legújabb szenvedélyem a könyvkötés, ami boldoggá tesz és feltölt. Szóval valóban teljesnek érzem az életem.