A World Trade Center romjait is fényképezte Cegléd világjáró fotósa

– Nemrégiben mutatták be a Körünkben, Cegléden című könyvet, amelyet társszerzőként jegyez. A kötet másik szerzője Koltói Ádám, az ELTE docense. Mit tudhatunk a műről?

– Az ötlet Koltói Ádámhoz fűződik. Régóta ismerem őt, még abból az időszakból, amikor főszerkesztőként dolgozott a Ceglédi Kék Újságnál. Néhány hónapja azzal keresett meg, hogy az írásaihoz helyi fotókra lenne szüksége. Kikerestem hát a számítógépemen ötven képet, amelyek nem elsősorban a nagy helyi nevezetességeket ábrázolják, hanem a hétköznapi pillanatokat örökítik meg. Ezeket aztán sorba állítottuk, majd párosítottuk a különféle írásokkal. A képek persze egy-egy ponton találkoznak is a szöveggel. Az olvasónak ezért olyan érzése támadhat, mintha két kötetet foglaltunk volna egybe.

– A ceglédi eseményekre gyakran jár, de születésénél fogva Szolnok is közel áll önhöz...

– Csakugyan. Gyermekkoromban a Tabán elején laktunk. Tudni kell, hogy 1956-ban kerültem Szolnokról Ceglédre, édesapám évekig a Verseghy Ferenc Könyvtár igazgatója volt. Tanulmányaimat a Sipos téri általános iskolában kezdtem, amely tudomásom szerint már nem létezik. Fiatalkoromtól kötődöm tehát a vármegyeszékhelyhez, amikor vízilabdázni kezdtem, jó barátságba kerültem a szolnoki sportolókkal. Sokszor jártunk át hozzájuk edzeni és ők is eljöttek Ceglédre. Idővel édesapám is elkerült Szolnokról, így kevesebb kapcsolatom lett a várossal. A nyáron egyébként ellátogattam Kiefer Sutherland koncertjére a RepTárba, és sétálgattam a Tisza-parton is. Bizony, az élet ilyen, néha távolra sodor a szülőföldünktől, de ettől még nem kell megszakítani a kapcsolatot azzal a hellyel, amely közel áll hozzánk.

– Több évtizede láthatjuk önt kamerájával a ceglédi programokon. Korábbi találkozásaink alkalmával mindig izgalmas élményekről beszélgettünk, amelyek fotóriporteri munkájához kötődnek. II. Erzsébet angol királynőt és egy ecuadori törzset egyaránt fotózott.

– Ha az ember vidéken élő fotóriporter, akkor mindent fényképeznie kell. A sportmúltam miatt szívesen fotózom a különböző mérkőzéseket, ám a külföldi útjaim nem elsősorban a helyi munkáimhoz kapcsolódtak. Amikor lehetőségem adódott, megragadtam a kínálkozó alkalmat. II. Erzsébetet a sógornőm közreműködésével tudtam lencsevégre kapni a budapesti, állami szintű fogadásán. Ecuadorba pedig egy svéd csoporttal jutottam el. Volt velünk újságíró, biológus és nyelvtanár is. Egy hónapig tanulmányoztuk az ottani indiánok életét, és felmentünk a Chimborazóra, 5200 méterre. Az ott átélt élményekből egy képanyagot csináltam, amelyet aztán Svédországba küldtem. Nem mindennapi élmény volt továbbá, hogy a terrortámadás után fotózhattam a World Trade Centert. Szomorú és érdekes volt egyszerre.

– Az idők során sok minden megváltozott a fotózás terén...

– Valóban. Az emberek manapság nagyon odafigyelnek arra, hogy látszódnak-e a képeken vagy sem. Évtizedek óta tapasztalom, hogy sokan idegenkednek a kamerától: ha feléjük fordítom a gépemet, rengetegen elfordulnak. Ezt valahogy a mai világ hozta magával.

– A Kossuth Múzeumban ritkaságokat, adott esetben különleges műtárgyakat fotóz. Közel érzi magához ezt a területet is?

– Igen, habár technikailag teljesen mások a követelmények e téren. A digitalizálással elkezdtük a tárgyfotózást, ami egy hihetetlenül izgalmas feladat. Főként azért, mert Kossuth-relikviákat tarthatok a kezemben. Olyanokat, amelyeket a nagyközönség leginkább csak üveg mögött láthat. A kiállítások megszervezésénél is gyakran segítek, szívesen teszem. Úgy érzem, a múzeumi munka ezen része némiképp hozzám is tartozik.