Közösen nosztalgiáztak a szolnoki ÁÉV egykori cégvezetői és dolgozói

Jövő év áprilisában lesz harminc éve, hogy a Szolnok Megyei Állami Építőipari Vállalat végleg bezárta kapuit. Ennek kapcsán – ahogy egy évtizeddel korábban is – nagyszabású találkozót szerveztek a hajdani dolgozóknak. A volt ÁÉV-sek a napokban jöttek össze a Galéria Étteremben felidézni a közös múlt emlékezetes pillanatait.

A vállalat évtizedeken át a megye egyik meghatározó cége volt

– hangsúlyozta dr. Lits József, aki a cég utolsó igazgatója volt. Az 1992-es megszűnést követően Hamburgban foglalkoztatta a megmaradt szakembergárdát, akik ott is remekül megállták helyüket. – Az ÁÉV negyvennégy évig működött, ez az idő kicsiny része a világtörténelemnek. Mi nem építettünk Eiffel-tornyot vagy Szabadság-szobrot, de megcsináltuk a Széchenyi-lakótelepet, a Zagyva-parti lakótelepet, három magasházat, gyakorlatilag a megyében mindenütt letettük a névjegyünket. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. A vállalatnak volt bölcsődéje, óvodája, három üdülője, munkásszállója. Nagyon nagy cég voltunk, és mindenki értette a szakmáját. Amikor pedig megszűnt a vállalat, utána akár alkalmazottként, akár vállalkozóként is, de mindenki becsülettel teljesített és helytállt – tette hozzá dr. Lits József.

A régi „nagy öregek” is szívesen emlékeznek vissza a vállalatra, melytől nem volt könnyű elszakadni.

Cseuz Imre 1956 áprilisában lépett be az ÁÉV-be.

– Hat évig művezetőként dolgoztam építészmérnöki oklevéllel; szerettem emberek között lenni – idézte fel az akkoriakat Cseuz Imre. – Az Abonyi úton lévő lakótelep építésénél, 1964-től viszont már építésvezető voltam. Aztán jött Szolnok kilencszáz éves évfordulója, akkor behívatott a főmérnök, hogy alakítsak egy ezerkétszáz fős középület-építő főépítés-vezetőséget, négy építésvezetőséggel. Létre is hoztuk, és hozzáfogtunk Szolnokon a vasútállomás, a teherpályaudvar és a rendező pályaudvar építéséhez. A komplexumot 1975-ben, a vasutasnapon avattuk. A Mátyás király úton pedig száznyolcvanegy szövetkezeti lakást húztunk fel. A ‘70-es évek végével viszont a nagy beruházások elkezdtek fogyni. A vasútállomás kapcsán kaptam egy Munka Érdemrend kitüntetést, amivel járt nyugdíjkedvezmény is, végül két évvel korábban, ötvennyolc évesen mentem el nyugdíjba. Ennek ellenére azóta is dolgozgatok, tanácsadással és építőipari műszaki adminisztrációval foglalkozom – mesélte Cseuz Imre.

A nyugdíjas építésvezető azt is elmondta, hogy a régi időkre visszagondolván úgy ment el a találkozóra, „mintha egy vallásos ember a mennyországba indulna”.

– Remek emberekkel dolgoztam együtt, én nem az ő hátukon, hanem velük együtt jutottam el odáig, ahova eljutottam. És annak idején akármilyen rendszer is volt – nevezhetjük átkosnak –, de az emberek nagyon összetartottak. Akadt olyan nyár, amikor a vállalat segítségével harminckét dolgozónak építettünk saját családi házat összefogással – jegyezte meg.

Bajzáth Béla, a Bau-Komplex Kft. ügyvezetője is az ÁÉV-nél kezdte pályafutását.

– Az ÁÉV a maga idejében a megyei építőipar kiképzőbázisa volt – mutatott rá a szakember. – Ott képezték a legjobb ácsokat, kőműveseket, mérnököket, építésvezetőket, és mind megállta a helyét. Harminc éve dolgozom a vállalat megszűnése után ugyanazokkal a kollégákkal, bár vannak, akik már nyugdíjasok vagy már nincsenek az élők sorában. Én 1980-ban kerültem frissen végzett fiatal üzemmérnökként az ÁÉV-hez, a Szolnoki Papírgyár nagyberuházáshoz. Évekig ott dolgoztam, és lépdeltem fölfelé a ranglétrán építésvezető-helyettesig, a kinti termelésben az volt a legmagasabb pozíció.

– Azt követően létesítményfelelőssé neveztek ki a központban. Minden munka alkalmas volt arra, hogy tanuljak. A fővárosban is dolgoztam, van is oda fűződő emlékezetes sztorim. Egyszer a SOTE kórbonctani épületét újítottuk fel, ami az Üllői úti bejárattól százötven-kétszáz méterre van. A tehergépkocsi-vezető, aki a kollégám beosztottja volt, nem volt hajlandó elmenni odáig, megállt és kiszállt a bejáratnál. Ilyenkor sokszor én vittem be a gépkocsit odáig. Ekkor vezettem életemben először teherautót!

Bencsik Ferenc 1970 nyarán került az ÁÉV-hez, és 1992-ig ott is maradt. Gépészeti gyakornokként kezdte, főüzemvezetőként végezte.

– Emlékezetes maradt az a történet, amikor a ‘70-es évek elején Jászberényben csúszózsaluval készítettük a gabonasilót – mesélte. – A zsalut rotorok emelték a magasba. Mint gépészeti előadót, egyszer engem küldtek ki, hogy vigyek be egy rotort, ami meghibásodott. Autóm akkor nem volt, így vonatra ültem. Vittem egy kis táskát, abba pakoltam be az elromlott tartozékot. Egy ilyen rotor tizenöt-tizennyolc kiló is megvolt. Szétment a táskám, és jól kifáradtam, mire beértem vele a TMK-ba. De ezer más sztori is eszembe jut, szomorúbbak is, különösen a vállalat történetének a vége felé. A felszámolás gyászos időszak volt, sok embernek kellett máshol lehetőség után nézni. De úgy gondolom, nem váltunk el senkitől haraggal, szívesen emlékezünk az együtt töltött évekre. Az egy évtizeddel ezelőtti és a mostani találkozó szervezésében is részt vettem, van egy közösségi oldalam, ami ebben is segített minél több régi kollégát összeverbuválni – árulta el a szakember.

Danyi Máté is aktívan dolgozik még, pedig hetvenéves.

– Az ÁÉV-nél 1966-ban voltam tanuló, általános iskola után oda sodort az élet, és ott is maradtam a szakmunkás-bizonyítvány megszerzését követően. Műkövesként kezdtem, majd átnyergeltem az ács szakmára. A vízügyi székháznál kezdtem, de utána is nagyon sokfelé építkeztünk. A vállalat megszűnése után még Hamburgban is dolgoztam Lits Józseffel. Mindig, mindenhol remek volt a dolgozók közössége!

A konyhán készült ebédeket még ma is sokan emlegetik

Halmai Sándorné Zsuzsa a vállalati konyhán dolgozott, az ott készült ételeket a mai napig is sokan emlegetik.

– Valójában nem volt könnyű a feladatunk – vallotta meg. – Fizikai és szellemi munkásokat is elláttunk étellel, és a fizikai dolgozókhoz kellett szabni az étrendet. Olyan ebédet kellett biztosítani, hogy bírják a tempót, tehát laktató legyen, és a nagy többség szeresse is. Addig még egyszerűbb volt a dolgunk, amíg csak arra kellett ügyelni, hogy jól főzzünk, és a kiszállítás flottul menjen. Később viszont kalóriaszámítást is kellett végeznünk, ami számítógép hiányában rengeteg időt elvett. De most is sokan emlegetik, hogy „Jaj, Zsuzsa, az a bableves! Olyat csak ti tudtatok főzni!”.

Számos céges rendezvényt is tartottak, volt például az Építők napja a Tiszaligetben, ahol kétezer-ötszáz–négyezer embernek főztek. Ilyen alkalmakkor megvendégelték a köznapi munkásokat is, nem csak a vezetőket.

– Az egyszerű dolgozók is egyenrangú munkatársnak számítottak. Emberséges cég volt nagyon, mint egy nagy család. És ennél a vállalatnál egy igazgató is tudta azt mondani a dolgozónak, hogy ne haragudj! – tette hozzá Halmai Sándorné.