A világhírű animációs rendező, Csupó Gábor járt Szolnokon

– Hogy érzi magát Szolnokon?

– Remekül. Sajnos az időjárás nem kedvezett a városnézésnek, mivel szinte egyfolytában esett. De amennyit eddig láttam, abból úgy tűnik, Szolnok egy nagyon kellemes, nyugodt hely.

– Mi a véleménye az eddig megtekintett filmekről?

– A nagyjátékfilm kategória zsűrijében vagyok benne, így már azt is láttam, amit a közönség még nem. Nemzetközi pálya, eléggé vegyes az alkotások minősége. Az egyik fele nagyon erős, a másik fele többnyire a gyenge és a közepes között mozog.

– Mit gondol a mai magyar filmgyártásról?

– Nem sok film jut el hozzám azok közül, melyek nem kerülnek ki fesztiválokra vagy valamelyik nagy internetes médiaszolgáltatóhoz. Ezek nélkül ugyanis kint nehéz hozzáférni a magyar alkotásokhoz. Amiket látok, tisztelem és kedvelem őket, de összességében nem tudok különösebb véleményt mondani erről.

– A számítógépes technika elterjedésével sok minden megváltozott az animáció területén. A Simpson családot például el tudja képzelni egy modernebb verzióban?

– Nyilván. Arra is van már példa, hogy nagy rendezők vagy független filmgyártók akár egyetlen telefonnal is készítenek filmeket. Ennek technikája ma már könnyű, a lényeg viszont még mindig a tartalom. Tehát, ha valamilyen téma megfog, azt fel lehet venni teljesen primitív eszközökkel is, ha a tartalmának nagy hatása van. Fordítva viszont nem működik. Ha a tartalom nincs meg, vizuálisan hiába eszméletlenül szép valami, nem működik. Az a legszerencsésebb, ha a tartalom is megvan, és vizuálisan is erős a produkció.

– Azért disszidált 1975-ben Magyarországról, mert a szocializmusban lehetetlen volt saját animációs filmstúdiót alapítani. Ma van ennek itthon létjogosultsága?

– Szerintem igen, vannak rá példák is. Kisebb vállalkozásokon keresztül kell elkezdeni, ahogy annak idején mi is tettük. Először piciben kell gondolkodni, reklám- vagy rövidfilmekben, később a munkákat meg lehet mutatni a világpiacon is. Éppen tavaly mutatták be a Ruben Brandt, a gyűjtő című magyar animációs filmet, melyet majdnem Oscarra jelöltek. A Sony megvette a forgalmazás jogát, de úgy döntöttek, hogy az akkor elkészült Pókembert viszik inkább a versenyre. Kár érte, elképzelhető, hogy szobrot nyert volna.

– Figyelemmel kíséri a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül zajló eseményeket?

– Hallottam a híreket, de véleményt nem akarok formálni, mert nem vagyok jártas a politikában. Én csak azt szeretném, hogy mindenki elérje álmát, békében éljen. Szeressük egymást, bontakoztassuk ki azt a művészetet, ami bennünk van. Ez lenne a normális dolog, nem kellene a művészetből politikát csinálni, mert annak nincs sok értelme.

– Az imént tartott mesterkurzust. Mi volt az a fő irányvonal, gondolat, amit át szeretett volna adni a fiataloknak?

– Mivel ez egy művészeti filmfesztivál, az volt a feladatom, hogy leginkább arról beszéljek, mi az, ami miatt nekem sikerült, milyen az én ízlésvilágom, látásmódom, hátha ez valakinek segít.

– Na és milyen?

– Azt mondanám, különleges. Mindig az újat, izgalmasat keresem, az ismeretlen dolgok vonzanak. Persze, ha egy produkció nagyon sikeres, megnézem és tisztelem, de még véletlenül sem szeretnék ugyanolyat csinálni. Épp az ellenkezőjét akarom: megmutatni, hogy milyen az új verziója, alternatívája valaminek, ne más mutassa meg nekem az irányt.

– Lenne erre konkrét példája?

– Gyakorlatilag az egész pályafutásom ezt támasztja alá. A sikereimet annak köszönhetem, hogy soha senkit nem utánoztam sem itthon, sem Amerikában. Mindig az újat kerestem, és amikor le akarták nyomni a torkomon az átlagosat, nem hagytam. Bebizonyosodott, hogy nekem volt igazam.

– A legismertebb ilyen eset a Simpson család sárga-kék színű figurái.

– Igen, James L. Brooks producer vörös fejjel üvöltözött velem akkor, hogy mit merészelek művelni a háta mögött. Addigra viszont már annyi részt legyártottunk és olyan kevés idő maradt, hogy nem tudott rajta változtatni. Végül óriási siker lett.

– Mit tervez mostanában?

– Semmit. Az időm hátralévő részét leginkább a családommal szeretném tölteni, mert harminc éven keresztül nagyon kevés lehetőségem volt erre. Most már olyan helyzetben vagyok, hogy az új Fecsegő tipegők sorozatot otthonról irányítom, szinte be sem kell járnom a stúdióba. Mindent számítógépen küldenek, én átnézem, instrukciókat írok vissza, ez körülbelül öt percet vesz igénybe egy nap. A fennmaradó részében jó könyveket olvasok, zenét hallgatok és szerzek, de sokat úszom a medencében a kislányommal is. Nagyon hamar eltelik így egy nap. (Mosolyog)

– Nagyon szereti a zenét. Milyen műfajokat kedvel?

– Leginkább elektronikus, atmoszferikus kategóriában szerzek zenét. Van, amikor átmegy avantgárdba, van amikor melódiásabb, de mindenképpen modernebb stílust képviselek. Gyakran a gyerekeimnek is én mutatom meg az új irányzatokat, akik húsz-harminc évvel fiatalabb generáció. Nem tudom, miért van ez így, talán akaratlanul is mindig az új, a szokatlan felé irányítottam az agyam. Édesapám nagyon konzervatív ember volt, és én mindig pontosan az ellenkezőjét akartam csinálni, mint amiben őt láttam. Nem azért, mert nem szerettem, hanem mert nem értettem egyet a stílusával. Azzal, ahogy öltözködött, ahogy viselkedett, az ósdi bútorokat, amiket kedvelt. Engem mindig is az őrült, modern dolgok érdekeltek. Alig vártam, hogy kirepülhessek otthonról, hogy kibontakoztathassam a saját ízlésvilágomat.

– Mégis 1972-ben valamilyen módon elérte, hogy önt besorozzák katonának. Hogyan élte meg azt a két évet?

– Nagyon mérges voltam édesapámra, mert úgy éreztem, derékba törte a Pannónia-stúdiós karrieremet. Azért tette ezt, mert nem szerette, hogy például hosszú a hajam, hiszen ő a felnyírt, katonás stílust képviselte. Bár nagyon nehéz volt az a két év, és utáltam minden percét, visszagondolva, hálás vagyok ezért neki. Igaza volt, ez a két év embert faragott belőlem. Rendszerető emberré váltam, akit otthon is zavar, ha a gyerekek széthagynak mindent, inkább megyek, és elpakolok utánuk, vagy elrakatom velük.

– Nagyon kritikus is vagyok, ezért sokan nem szeretnek. Barátságos természetem van, amit értékelnek, de előfordul, hogy ki is próbálják használni. Amikor olyat akarnak letenni az asztalra, ami nekem nem felel meg, vagy nem hiszem, hogy hasznos, őszintén megmondom a szemükbe, és ezt rossz néven veszik. Ez sajnos a párkapcsolatokban is sokszor előjön. Lehet rám mondani, hogy maximalista vagyok. Mindenből a legjobbat követelem és a legjobbat szeretem magam körül, ez pedig nem könnyű, mert úgy érzik a társaim, hogy kritizálom őket, pedig nem ez a szándékom, hanem tudom, jobbra képesek. Ezt próbálom kihozni belőlük.

– A gyerekek hogyan élik meg a maximalizmusát?

– Feléjük annyira nem ütközik ki, mert megpróbálok velük elnéző maradni. Ráadásul nekem egy nagyon érdekes családi történetem van. A második házasságomból három gyerekem született, és amint elváltam, a feleségem elvitte őket. Éppen abban az időszakban pörgött nagyon a stúdióm, és elkezdtem külföldön is forgatni, tehát kevés időm volt rájuk, és egy kicsit eltávolodtunk egymástól. Mostanában viszont egyre többet tudok velük lenni, és megpróbáljuk behozni a lemaradást. Ráadásul ma már vannak annyira felnőttek, hogy átlássák a helyzetet, mi történt annak idején.

– A legkisebb hány éves?

– Hatéves a kislányom, vele együtt élek. A jelenlegi feleségemmel nyolc éve vagyunk házasok.

– Valamelyik gyermekét elhozta már Magyarországra?

– Mindegyikőjüket. Nagyon imádják! A kislányom most is velem szeretett volna jönni, de egyrészt iskolába jár, másrészt a koronavírus-járvány miatt most csak magyar állampolgárokat engednek be.

– Milyen gyakran jár haza?

– Sűrűn, hiszen több lakásom is van Budapesten. Egyet csak arra a célra tartok fent, amikor hazajövünk. Teljesen bútorozott, felszerelt, még egy zoknit sem kell magammal hoznom, itt mindenünk megvan. A nagy bőröndökben, amikkel jövök, szinte csak a barátaim ajándékai vannak.

– Mi az, ami ilyen gyakran hazahúzza?

– A sok barát és a magyar főváros, hiszen Budapest a világ egyik legszebb városa. Egyedülálló a kulturális élete, a kiállítások, a színházi előadások. Nagyon sok művészbarátom van, akik kiállításmegnyitókra visznek, de színházigazgató barátaim is akadnak, így előadásokra szintén járok. A zene, a film, a képzőművészet és a színház mind-mind érdekel.

– Ezek nincsenek meg odakint?

– Sokkal kevésbé. Először is Los Angelesben színházi élet alig van, ahhoz New Yorkban kellene élni a Broadway miatt. Los Angeles a mozi hazája. Az ott élő emberek gyakran úgy vélik, a színház egy másodrendű kategória. Van ugyan színház ott is, csak kisebb, eldugottabb helyeken. Ráadásul minden távol van, öt-tíz perc autókázásba telik, ha be szeretnél ülni egy kávézóba. Budapest teljesen más, a város különleges lüktetése, kultúrája és építészete mind hiányzik Los Angelesből.

Csupán a tehetségét vitte magával, amikor disszidált

Csupó Gábor 1952. szep­tember 29-én született Budapesten. Már gyermekkorában vonzották a filmek, rajzfilmek, így elhatározta, hogy animációs filmalkotó lesz. Fázisrajzolónak jelentkezett a Pannónia Filmstúdióba, ahová a négyszáz jelentkező közül 1971-ben azonnal felvették. Alig kezdte meg a munkát, apja közbenjárására besorozták katonának. Két év szolgálat után térhetett vissza, de már csak részmunkaidőben foglalkoztatták a Pannóniában.

1975-ben disszidált, először Svédországban dolgozott, ahol megismerkedett Arlene Klaskyval, későbbi első feleségével, akivel 1979-ben Los Angelesbe költözött. Először a Hanna-Barbera stúdióban kapott animátori állást, majd 1981-ben megalapították a Klasky-Csupo Inc.t-, amely ma az egyik legikonikusabb rajzfilmstúdió a világon. Csupó Gábor nevéhez olyan sokszorosan díjazott, hollywoodi csillaggal is büszkélkedő animációs alkotások fűződnek, mint a Simpson család, a Fecsegő tipegők, a Thornberry család, vagy a Jaj, a Szörnyek. Többszörös Emmy-díjas.