Testi és lelki utat járt be a jászberényi egyetemista

Több mint ezer kilométert gyalogolt, mely során a testi, lelki megpróbáltatások olykor már arra kényszerítették, hogy feladja vállalását. Ám, a legnehezebb pillanatokban olyan erő szabadult fel benne, amire igazából nem is számított, hogy létezik.

– Két utat jártam be az El Camino zarándoklaton: a lelkem és a testem útját. Mottómat Liga Konrád diakónustól kaptam, aki azzal indított el, hogy a zarándok nem A-ból B pontba megy, hanem az Úrhoz közeledik – kezdte élménybeszámolóját Körei Nagy Kristóf a Jászalsószentgyörgyi Helytörténeti és Hagyományőrző Egyesület minapi rendezvényén.

Az erdő­mérnöknek tanuló, harmadéves jászberényi egyetemista tavaly nyáron, július 3. és augusztus 13. között egyedül, a fésűkagyló jelzéseit követve teljesítette a népszerű spanyolországi zarándokutat. És hogy miért indult el? Konkrét motivációja nem volt, ám mégis olyan információkat sodort felé az élet, ami határozottan kijelölte az irányt a Szent Jakab-útra, spanyol nevén El Caminóra.

Elhatározás az Útra lépésről

Kristóf elmesélte, hogy amikor alig másfél évvel ezelőtt először hallott az ezer kilométeres zarándokútról, akkor arra gondolt, hogy a táv csak valami tévedés lehet. Rákeresett az interneten, ahol begyűjtötte az első információkat az El Caminóról, de akkor még nem igazán érintette meg a dolog, nem érzett különösebb elhívást az útra. Majd később különböző magazinokban egyre többet olvasott Spanyolország híres zarándoklatáról, nevezetességeiről és az út szimbóluma, a fésűkagyló tanulmányai során is felbukkant.

Ekkor már felmerült benne a gondolat, hogy nem véletlenül találkozik itt-ott a Szent Jakab-úttal. És ha mindez nem lenne elég, akkor még a naptár is jelet küldött, hiszen Szent Jakab névnapja egybeesik a Kristóf-nappal. Az egyetemista fiatalt római katolikusként a zarándokút vallási tartalma is magával ragadta. Továbbá az is vonzotta, hogy hosszabb időre kiszakadhat a környezetéből, és a zarándoklat jó lehetőség az önismeretre. A jelek hatására belső késztetést érzett arra, hogy elinduljon, ott a helye az úton.

Miután elhatározta, hogy vállalja a megméretést, beszerezte a zarándoklattal kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. A legnépszerűbb utat választotta, amely a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Portból indul és Santiago de Composteláig hétszázkilencvenhat kilométer. Innen még megcélozta a nyolcvanhat kilométer távolságra található Finisterrét, ami a „világ végét” jelenti Spanyolország legnyugatibb részén, az Atlanti-óceán partján. Külön erőnléti felkészülést nem végzett, hiszen régóta teljesítménytúrázik, rendszeresen fut és úszik.

– Az első erőpróba még itthon, a csomagolással kezdődött, amikor újabb és újabb dolgok kerültek ki a hátizsákból. A tapasztalt zarándokok ajánlása szerint a poggyász súlya nem haladhatja meg a testsúly tíz százalékát. Ez azonban számomra teljesíthetetlennek tűnt, így öt kiló túlsúllyal indultam útnak, annak ellenére, hogy dekánként kerültek ki a dolgok a hátizsákból. Legfontosabb darabja az a kő volt, amit a zarándokút ötszázötvenedik kilométerénél Foncebadon után, a Vaskeresztnél helyeztem el. A kőletétel volt az út legmagasztosabb eseménye számomra, hiszen ez azt jelképezte, hogy életem addigi lelki terhétől megszabadultam – részletezte Kristóf.

Az első lépésekkel az Úton jönnek az első akadályok

Elárulta, hogy az első napokban nagyon sokat szenvedett a zarándokszállások bizalmatlanságától és a fertőzésveszélytől. A hálótermek legtöbbször százötven–háromszáz férőhelyesek voltak, többszintes vaságyakkal, ahol rettegett ellenség volt az ágyi poloska. A bizalmatlanság azonban hamarosan megszűnt, ahogy egyre több embert megismert.

– A legnagyobb megpróbáltatás az úgynevezett Napóleon-út kapcsán merült fel, ami a Pireneusokon át vezet. Kihívást jelentett a túlsúlyos hátizsák, a cipő pedig kényelmetlen volt, a lábujjaim, a talpam, a bokám vízhólyaggal lett tele. Ezek menet közben kifakadtak, sebtapasszal sem tudtam megvédeni őket, vérző sebbé alakultak. Minden egyes lépés elviselhetetlen fájdalmat jelentett számomra. Amikor már az akaraterő sem segített, Estellában megadtam magam a fájdalomnak, és bementem a kórházba. Az orvos határozottan közölte velem, hogy fel kell adnom az utat, mert a bokám feletti seb elfertőződött.

– Ezt viszont nem tudtam elfogadni, végig akartam menni az úton. Az akaraterőmet a megfutamodás miatti szégyenérzet is erősítette, de jelentős lelki támaszt adott a sok-sok Facebook-üzenet is. Lelki válságba kerültem, fizikálisan is szenvedtem, ezért újra fel kellett építenem magam. Vásároltam egy olyan szandált, ami nem érintette a legsúlyosabb sebet. Minden kényelmi felszerelést – például elemlámpát, meleg ruhát – kivettem a hátizsákból, és hazaküldtem. A sebek miatti fájdalom, illetve a folytatás lehetősége miatt ott, és azt követően is sokat imádkoztam, templomokba jártam. A szandállal visszanyertem a mobilitásomat, testi és lelki terheim is csökkentek, s folytattam az utat – elevenítette fel a nehéz pillanatokat.

Az érzés, amikor a világ Úttá válik

A zarándoklat során szerzett pozitív élményei segítették abban, hogy teljesen feloldódjon. Körülbelül százhatvanöt kilométer gyaloglás után, Longroñóba érve kezdte igazán otthonosan érezni magát.

– Ezen a településen több kedvességgel is találkoztam. Az ott élők mosolyogva üdvözöltek, jó utat kívántak, barátságosak voltak, így kezdeti fenntartásaim teljesen szertefoszlottak. Közel százkilencvenöt kilométeren, Nájerában pedig már a tökéletes nyugalom szállt meg. Kiszakadtam az időből, éreztem, hogy egyre erősebb leszek, és élveztem a szabadságot. Ezt követően semmiféle ­hangulati válság nem csorbította az út szépségét. Testileg-lelkileg kiegyensúlyozott, tartalmas hetek következtek. A nehézségek egyszerű feladattá szelídültek – emlékezett vissza Kristóf, aki a rengeteg látnivalóról, az épített örökség szépségeiről, a legendákról, a helyiek vendégszeretetéről és a spanyol gasztronómiáról is számos érdekességet mesélt az előadáson.

A helyi ételkülönlegességek közül kiemelte kedvenc édességét, a Szent Jakab keresztjével díszített mandulás omlós süteményt, a „Tarta de Santiagót”. A finomságot meglepetésként a hagyományőrző egyesület egyik tagja elkészítette Kristófnak, így a sütit az előadás végén a hallgatóság is megkóstolhatta.

Az Út a „világ végén” ér véget

Megtudtuk, hogy Kristóf számára a zarándokút meghatározó állomása Sahagún volt, ahol a vándor elérte a Composteláig tartó út felét, és ezt ott díszes okirattal igazolták. Csodálattal fedezte fel az út természeti értékeit, a középkori kőhidakat, a rengeteg műemléket, így például Burgos és León katedrálisát, San Anton romjait, a Samosi kolostort, Finisterre világítótornyát és a naplementét a „világ végén”.

– A Mezeta spanyol fennsík sok zarándoknak a legnagyobb kihívást jelenti, mert több mint kétszáz kilométeren keresztül fátlan, nyílt terepen, rekkenő hőségben kell haladni a hatalmas kukorica- és napraforgótáblák között. Sokan busszal teszik meg ezt a távolságot. Ellenben én nagyon kedveltem ezt a szakaszt, és még egy hét után sem untam meg. Olyannyira civilizációmentes volt ez a rész, hogy ember alig tűnt fel, csak kis pockok szaladgáltak a lábam előtt. Ezen az útszakaszon békét, nyugalmat és tökéletes harmóniát éreztem – beszélt tapasztalatairól a zarándok.

Hozzátette, Compostela meghittségét nem lehet szavakba önteni, ahol a katedrálisban, Szent Jakab szobrának megölelésével és az apostol maradványainak megtekintésével ér véget a zarándoklat. Kristóf azonban itt még nem érezte, hogy vége van az útnak, mert tovább ment a nyolcvanhat kilométerre található Finisterrébe, a „világ végére”. Onnan pedig Muxiába gyalogolt. Kristóf szerint a megérkezés örömteli és fájdalmas is volt egyben. Ez azt jelenti, hogy a Compostelában kapott áldás megerősítette, az út vége pedig hiányérzetet keltett benne.

– Úgy éreztem, hogy a láb menne tovább, a szív és a lélek szintén vágyik a folytatásra – mondta Kristóf, aki a jövőben szeretne eljutni a leghosszabb, az ezernégyszáz kilométeres Caminóra.

Két nagy tanítással szolgált az út

Körei Nagy Kristóf élménybeszámolóját azzal zárta, hogy a Szent Jakab-út két fontos dologra tanította meg.

– Sokszor olyan dolgokkal vesszük körbe magunkat, amik valójában fölöslegesek az életben. Ezektől tudni kell megválni, és nem feltétlenül csak tárgyakra gondolok, hanem érzésekre, személyekre is. A másik igaz tanulsága a zarándokútnak számomra az volt, hogy higgyünk az akaraterőben. Az életben vannak nehézségeink, problémáink, és sokszor úgy érezzük, hogy fogy az erőnk. Ám, ha erős a hitünk és van akaraterőnk, akkor olyan erőket szabadíthatunk fel magunkban, amiket korábban nem is sejtettünk, hogy léteznek – véli a zarándok, akinek az életét átformálta az út.