Pro Sanitate díjat kapott a szolnoki gasztroenterológus

A szolnoki Hetényi Géza Kórház-Rendelőintézet belgyógyászatának osztályvezető-helyettes főorvosát az egészségügyi ellátás érdekében nyújtott kiemelkedő szakmai tevékenységéért Pro Sanitate díjjal jutalmazták. Vele beszélgettünk.

– Miért éppen az orvosi pályát választotta?

– Ezen már én is gondolkodtam. A családomban soha senki nem volt orvos, úgymond első generációs vagyok. Kaptam biztatást a szüleimtől, amikor mondtam, hogy orvos szeretnék lenni, de először nem igazán akarták elhinni. Ám jó tanuló voltam, a tanulmányi versenyeken szép eredményeket értem el. Éreztem, hogy sikerül majd, így is lett. Jelentkeztem, és fel is vettek a Szegedi Orvostudományi Egyetemre.

– Első generációs orvos vagy első generációs értelmiségi?

– Gyakorlatilag első generációs értelmiséginek is lehet nevezni, hiszen vegyésztechnikusok voltak a szüleim. Debrecenben végeztek, és a Tiszamenti Vegyiművekhez kerültek. Én már itt születtem Szolnokon. A Koltói Anna, mai nevén a Szegő Gábor Általános Iskolába jártam, majd a Varga Katalin Gimnáziumban érettségiztem. Innen vezetett az út az orvostudományi egyetemre.

– És belgyógyász lett…

– Belgyógyász lettem, de valójában valamilyen manuális orvosi szakmát szerettem volna választani, például a sebészetet vagy a nőgyógyászatot. Ám akkor túljelentkezés volt ezekre a helyekre. Itthon, Szolnokon a Hetényi Géza kórház belgyógyászati osztályán viszont többféle álláslehetőséget kínáltak. Bár ezek közül a gasztroenterológiát választottam, akkor még igazából nem tudtam, hogy ez a szakirány mivel jár majd.

Teljesen véletlenszerűen lettem gasztroenterológus, semmilyen szándékosság vagy céltudatosság nem volt ebben. Amikor idekerültem, akkor kezdett felfutni az endoszkópia. Nagyon sok vizsgálatot végezhettem viszonylag fiatalon, így óriási gyakorlatra tehettem szert. Ebben akkori főnökömnek, Sulyok László főorvos úrnak nagyon sokat köszönhetek, és Seress Zoltán főorvos úrnak, mostani főorvosomnak is, tőle is rengeteget tanultam.

– Megbánta azóta ezt a véletlent?

– Nem. Sőt! Nagyon örülök, mert gyakorlatilag amit korábban mondtam, hogy a manualitás szakirányt szerettem volna, és a belgyógyászat inkább elmélet, a gasztroenterológiában megtaláltam a kettőt egyben. Hiszen a diagnosztikán túl kisebb műtéteket, beavatkozásokat is végzünk, de mellette megmaradt a belgyógyászati gondolkodásmód is. Így nekem ez – azt gondolom–, teljes mértékben megfelel.

– Milyen problémákkal szoktak általában önhöz fordulni a páciensek?

– Az emésztőszervi problémáknak több nagy csoportja van. Az első a nyelőcső és gyomorproblémák, ezek általában a reflux, gyomor- és nyombélfekélyes betegségek. Emellett jönnek hozzánk emésztést érintő más jellegű panaszokkal, a különböző ételallergiákkal, tejcukor-érzékenységgel, lisztérzékenységgel, ezeknek a különböző társbetegségeivel. Egy másik nagy csoport a vastagbélbetegségek, melyek egy részét a tumoros megbetegedések, a másik részét az egyre inkább terjedő krónikus bélgyulladás teszi ki.

– Miért egyre gyakoribb?

– Nem tudjuk a pontos okát. Én azt gondolom, hogy az életmódunk változása miatt. Valószínűleg az étkezés játszik ebben nagy szerepet. A rengeteg műanyag, előregyártott, vegyszeres élelmiszerek lehetnek a felelősek. Bár kutatják az okát, még nincs konkrétum. De az biztos, hogy a betegségek megnövekedett száma összefügg az életmódunkkal. Amit észrevettünk, hogy most már idősebb korban is kialakul. Eddig ez nem volt jellemző, hiszen leginkább gyermek és fiatal felnőtt korban jelentkezik, és gyakran a betegek egész életét végigkíséri.

– Megelőzhetőek lennének ezek a betegségek?

– Sokat beszélgetek a betegekkel, sok páciens ha már csak az életmódjára egy kicsit jobban odafigyelne, megelőzhetné ezeket a betegségeket. Ugyanis amikor rákérdezek, kiderül hogy rendszertelenül eszik, nem fogyaszt elég folyadékot, nem mozog. Akkor döbben rá, hogy tényleg! Sokszor nagyon egyszerű dolgokkal hatalmas javulást lehet elérni, és itt nyilván nem a daganatos vagy a Crohn-betegségre gondolok. Általában az emberek nagy része tudja ezt, csak mégis nehéz a mindennapi életben ezt megvalósítani a rohanó életmód, stressz, idegesség miatt. Azt látom, hogy mindenki szalad, rohan, feszült, és nem jut arra megfelelő ideje, hogy ezt átgondolja.

– Azt mondta az előbb, „amikor beszélgetek a betegeimmel”. Fontos önnek a párbeszéd orvos és páciens között?

– Szerintem a legfontosabb. Nem is tudom, melyikünknek fontosabb, azt hiszem, mindkettőnknek. A betegnek azért, mert úgy érzi, figyelnek rá. Nekem azért, mert ahhoz, hogy felállítsam a diagnózist, meg kell hallgatnom, amit mond, érdeklődve, odafigyelve. Mert ki kell, hogy alakuljon egyfajta bizalom. Ha ezt sikerült elérni, akkor sokkal többet tudok meg tőle, olyan dolgokat is elmond, amiről nem szívesen beszél, így sokkal hatékonyabb lehet a gyógyítás.

– Úgy tudom, magánrendelése is van a fővárosban és Szolnokon egyaránt. Ennyi munka mellett marad ideje hobbira, pihenésre?

– Elég nehezen. Mivel a magánrendelést természetesen munkaidő után tartom, így kicsit fárasztó a napi nyolc óra után még délutánonként is folytatni a munkát. De én annyira szeretem ezt csinálni, hogy bár munka, de annyira nem fáraszt el, mint ahogy amúgy elfáraszthatna.

Nekem minden egyes nehezebb vizsgálat, amit sikerült elvégeznem, vagy egy epeúti követ kivennem, esetleg megtalálni egy páciens betegségét, és ezzel segíteni, olyan örömmel töltenek el, hogy nem nagyon érzem közben a fáradtságot. Természetesen azért pihenésre is szükségem van, de egyelőre bírom.

– Ön, mint orvos, mennyire tartja be az egészséges étkezést, vagy a rendszeres testmozgást?

– Nem teljesen (mosolyog). A mozgásra próbálok odafigyelni. Rendszeresen futottam, de körülbelül fél éve sajnos már nem nagyon jutott rá időm. Fiatalabb koromban kajakoztam. Ugyan nem nyertem versenyeket, de az egész gondolkodásmódomra, életvitelemre nagyon jó hatással volt. Lehet, hogy ennek is köszönhetem, hogy ma bírom a terhelést, a stresszt. Úgyhogy én rengeteget köszönhetek a kajak-kenunak, hiszen fegyelemre, kitartásra nevelt. Ezért tanácsolom mindenkinek, akinek tudom, hogy sportoljon minél többet.

– Nemrég kapta meg a Pro Sanitate díjat. Milyen érzésekkel, gondolatokkal vette át?

– Nagyon meglepődtem. Először azon gondolkodtam, hogy miért rám esett a választás. Nem éreztem, hogy valami különlegeset tennék. De a rengeteg őszinte gratuláció után azt gondolom, hogy talán úgy látták, az eddigi több évtizedes munkám miatt megérdemlem. Én csak azt tudom mondani, hogy mindig is próbáltam becsülettel, jó szándékkal dolgozni, és a legjobbat kihozni magamból, illetve a betegekből.