Ők még a kastélyok és kúriák korában nőttek bele a munkába

Most is az egykori birtokosok számbavételével indul a diskurzus. Dr. Kiss Ernő, Harsányi György, Hasznos Tamás, Nagy Sándor neve hangzik el, majd a Spiegelről magyarosított Csatóé, Szepcsiké, aki ügyvéd is volt a régi világban, s nem utolsósorban a kormányzó édesanyjának testvére, Halassy Géza neve. Újdonságként előkerül a Rudnyánszky-birtok neve is, amit később, a vészkorszak beköszöntésével az új tulajdonosról már Krasnyánszky néven is ismernek. Külön történet a régen Besenyszöghöz tartozott Szászberek birtokosa, Kohner Adolf báró históriája, róla több szó esik később.

Elmondásuk szerint ma már csak a Kohner-kúria van meg Szászberken és Nagy Sándoré Besenyszögön. Fokorún létezik még egy cselédház maradéka, amiben egy család él még napjainkban. A többit lerombolták.

– Én azt hallottam, hogy az ötvenes években, amikor kezdett keményedni a rendszer, olyan szellemet oltottak a népbe, hogy pusztítsák el a gazdagok épületeit – mondja erről Molnár Melinda.

– Szétvertek, elhordtak mindent, most meg amit a téeszek, meg a gazdaságok építettek, azt verik szét – fűzi hozzá az elmondottakhoz Héja Adorján és Danyi József.

– Ezeket a kastélyokat ‘45-ben szétosztották a nincsteleneknek. Odaadták öt-hat embernek, hogy bontsátok le. A szétosztott föld arányában osztották szét az épületeket is. „Neked két méter, neked meg három méter fal jut”. A berendezést még a háborúban elkezdték széthordani. Előbb az oroszok, utána folytatódott tovább. Mindketten gyerekként éltük meg azt az időt, de még emlékszünk rá – mondják.

Utána a munkára terelődik a szó, amibe mindketten a kastélyvilág vége felé nőttek bele.

– Halassynál dolgoztam. Már ‘42-ben ott voltam marokszedő, oda jártam kapálni, gyűjteni napszámban, így több emlékem van róla – mondja Héja Adorján, majd a birtokosok és a munkások viszonyára terelődik a szó.

– Voltak, akik nem nagyon tárgyaltak velünk beosztottakkal, de volt, akit szerettek – mondják egyöntetűen.

Danyi József szerint a megélhetés nagyon változó volt náluk, ellenben a Kohner-birtokon élő cselédeket minden besenyszögi kisparaszt irigyelte, mert csak azok jártak bőrkabátban.

Utóbbi kijelentés alátámasztására Melinda be is hoz egyet a gyűjteményből ama híres bőrkabátok közül – ezzel el is jutottunk legnevezetesebb témánkhoz, a Kohner-uradalomhoz.

– Kohner báróé nagyon erős birtok volt, itt neki volt a legjobb földje és jól gazdálkodott rajta – emlékezik a báróra Héja Adorján, amihez Melinda hozzáfűzi: a nagyanyja is ott lakott, ő mondta, hogy szinte szocialista érzelmű ember volt. Ezt a véleményt a többiek is megerősítik.

Mint kiderült, Kohner báró már a maga korában bevezette birtokán a szülési segélyt, és gondoskodott a cselédek iskoláztatásáról is. A saját gazdasági vasútján hordták naponta iskolába a cselédházak gyermekeit is. A háború után ez a vasút is eltűnt, Héja Adorján emléke szerint nagyon sok kerítés épült belőle akkor.

Közben kiderült, hogy a Kohner-birtoknak volt más, számomra eddig ismeretlen vonása is.

– Nagymértékben termelte a ricinust – vált témát Danyi József.

– A ricinus a háború után nagy hasznot hozott. Pesten nem lehetett szappant kapni, és az 1944-ben lábon maradt ricinust a falubeliek leszedték, otthon ledarálták, abból főzték a szappant. Hogy nehezebb legyen, a faluszéli kápolna faláról lekapart malterral keverték, úgy adták el.

– Igen – helyesel Héja Adorján.

– A ricinusszappan erős barna színű lett, ami nem tetszett a vevőknek, és azért főzték bele a maltert, hogy világosabb legyen. Igaz, csikarta is a bőrt kicsit. A falu nagy része azzal foglalkozott, és pár fillért hozott a konyhára. De nagyban termelte még a cukorrépát, dohányt, külön kukástanyája volt neki, ahol a kukások, azaz dohánytermesztéssel és feldolgozással foglalkozók és családjaik laktak. Ott voltak a szárítópajták is.

A kukáról feljön, hogy az első világháború első halottja, egy Szolnokról bevonult ‘68-as közlegény, Kovács Pál is kukás volt, igaz, Abádszalókon.

– A besenyszögi hősi emlékművet Borbereki Kovács Zoltán is egy kukásról, a falu első világháborús hősi halottjáról mintázta – mondja Melinda, amihez Danyi József annyit fűz hozzá, hogy az alkotás díjat is nyert Rómában, négy másolata áll az országban.

A Kohner-birtok után némi figyelmet szentelünk a kisebb uraknak is. Arra a kérdésre, hogy milyen emberek voltak, kiderül, volt köztük, aki együtt élt a munkásaival, megkövetelte tőlük a teljesítményt, de maga vágta nekik a nagyobb szalonnát, ha szerénységből keveset vettek. Ahogy mondta, kicsivel nem lehet aratni. Más meg savót adott nekik tej helyett. Voltak közöttük is jól gazdálkodó, nagyobb földön élő urak, de sok volt az egy-két holdas is.

– Például a Rokkant-dűlő, ahol az első háborúban megrokkantak, meg a hadiözvegyek kaptak fejenként két hold földet – mondja Danyi József. Csak az itt élő három vitéz, az első világháborús érdemeiért vitézi rangot kapott Boros István, Szurmai Sándor és Köles Joachim kapott fejenként tizenöt holdat – fűzi hozzá Héja Adorján.

Véleménye szerint az uradalmakról el lehetett mondani, hogy jók voltak, de a kisebb birtokosok egy része, különösen a Szolnokról kiköltözött palotásiak, kegyetlenkedtek a cselédekkel.

– Az volt az érdekes, hogy az úgymond szolnoki parasztoknál, mindeniknél menhelyi gyerek volt. Kihozták a menhelyről, kevés pénzt is kaptak utána, s azt tettek vele, amit akartak. Nem volt szülő, aki pártját fogta volna. Mert másutt akármilyen szegény is volt a család, ha azt látták, hogy túl rosszul bánik a gyerekkel a munkát adó gazda, csak elhozta a szülő, magához vette, hogy ne szenvedjen a gyerek, mert még meg is verték – emlékezik sokak sanyarú sorsára Héja Adorján.

Arról, hogy mi lett az itteni nagybirtokosok sorsa, egyöntetűen mondják, hogy jórészt elmenekültek, mindent szétvertek akkor.

– A középbirtokosok, kisbirtokosok itt maradtak. A földjüket apránként elvették, előbb száz, utána ötven, majd huszonöt hold lett, végül semmi. Nagy Jóska is gazdálkodott 1952-ig, akkor lett megalapítva az állami gazdaság az ő tanyáján – emlékszik Danyi József, amihez Héja Adorján annyit fűz hozzá, hogy a háború után, 1947-ben még náluk aratott. Saját sorsukat tekintve, mindketten folytatták a munkájukat, csak más körülmények között.

– Én középparaszt családból származom, utána is ezt csináltam. Saját földön, meg béreltünk, a téeszből mentem nyugdíjba.

– Én meg napszámoskod­tam, kubikoltam, ami munka akadt. Az állami gazdaságból mentem nyugdíjba – teszi hozzá Héja Adorján.

A régmúlt és a mai világ között az ő számukra a szembetűnő különbséget az emberi viszonyok változása jelentette.

– Hogy is mondjam... Kerültek nagyon szegény emberek, de faluhelyen a nép kisegítette őket. Nagyobb volt az összetartás. Volt olyan szegény ember, hogy télen úgy tudott fűteni, hogy hol ez, hol az a gazda szólt neki, hogy vigyél egy kötél szalmát. Az kitartott neki egy napig. Csatónak a Kocka-tanyán volt egy nagy kazal szalmája. A szegények oda jártak esténként szalmát hordani. Csató tudta, de hagyta – emlékezik Héja Adorján.

„Más szokások voltak gyerekkoromban. Este öt-hat ember beszélgetett, meg összejártak kártyázni, pedig villany se volt. Most meg nem is köszön egyik szomszéd a másiknak”

– zárja beszélgetésünket Danyi József.

Báró Kohner Adolf, egy modern gazdálkodó

Báró szászbereki Kohner Adolf nagybirtokos, nagyiparos Pesten született 1866-ban és ugyanott hunyt el 1937-ben. Az ország legtanultabb nagybirtokosai és nagyiparosai közé tartozott, a berlini egyetemen szerzett doktori címet kémiából. Vagyonát a bankház mellett földbirtokok, élelmiszer- és vegyipari vállalkozások adták.

Nagy, mintaszerűen vezetett birtoka volt Szászbereken, ahol elsősorban állattenyésztéssel és konzervgyártással foglalkoztak. Kohner Adolfot érdemeiért az uralkodó 1912-ben bárói rangra emelte. Ő volt a Szolnoki Művésztelep egyik alapítója. Hatalmas műgyűjteménnyel rendelkezett, melytől idős korában egy balsikerű vállalkozása miatt meg kellett válnia. Utolsó éveiben visszavonultan élt, könyvtárának szentelte magát.