Két kultúra követeként él Ahmed Amran író

Bevallom, kevés emberről hallottam, aki egymástól merőben különböző kultúrák nyelvén is képes irodalmi műveket alkotni – indítottam az engem legjobban foglalkoztató kérdéssel beszélgetésünket.

– Úgy gondolom, hogy egy másik nyelv minél tökéletesebb elsajátításánál sokat jelent, hogy milyen szinten műveljük az anyanyelvünket. Mennyire ismerjük annak játékosságát, értékeit.

– Én hamar kapcsolatba kerültem az írott szóval, korán kezdtem olvasni, amit ki is használtam. Még középiskolás koromban jelent meg az első novellám. Az arab irodalmi nyelv csak könyvekben létezik, az élő beszéd országonként változik. Számomra így jó iskola volt a sokféle nyelvjárásának ismerete. Ez adott nyelvi rugalmasságot számomra.

– Egy nyelv gondolkodásmódot is jelent, aminek megértése az első kulcs a nyelvtanuláshoz. Tizenkilenc évesen, amikor még egy szót sem tudtam magyarul, először ezt igyekeztem megismerni.

– Honnan kapott ehhez segítséget?

– Amikor megtudtam, hogy Magyarországon fogok tanulni, elkezdtem valakit keresni, aki elmondja nekem, hogy milyen nyelv, amin tanulni fogok. Ezt senki sem tudta, csupán annyit hallottam, hogy egy nyelvi szigetről van szó, ami csoda, hogy annyi történelmi hatás után ma is él. Így arabul megjelent magyar művek olvasásával kezdtem az ismerkedést.

– Két magyar költő is népszerű Jemenben, Ady Endre és József Attila, mert ott is van két hasonló sorsú költő, mint ők. Bár egyikük sajnos már elhunyt. Később, amikor magyarul tanultam, először arabul már ismert műveket olvastam, de sajnos kevés magyar irodalmi alkotást fordítottak arabra.

A magyar nyelvnek is van egy zenéje, amire rá kell érezni, nem csak a szemnek, a fülnek is tanulni kell.

– Én mindkettőt használtam, s így a magyar nyelvórák nekem üdülésnek számítottak. Sokat ültem könyvtárban is, ha pedig tehettem, újságot olvastam, mert annak más a nyelvezete, mint az irodalmi nyelv.

– Az elsőként megismert magyar költőkön kívül kinek a művei emlékezetesek a számára?

– Többek között nagyon szeretem Móricz Zsigmondot, lélekábrázoló stílusa miatt Márai Sándort. Sokszor voltam már Egerben, de amikor Gárdonyi nagy művét, Az egri csillagokat olvastam, vissza kellett mennem oda.

– Magyarul kiválóan beszélő, de más kultúrába született emberként milyennek látja a nyelvünket?

– Ugyanolyan kifejező és összetett, mint az arab. De a rengeteg rendhagyó alak miatt nehéz pontosan megtanulni. Ráadásul más logika szerint működik, mint az anyanyelvem, mert a magyarban már a mondat elején el kell dönteni, mit akarok mondani, mert ott van az állítmány.

– A másik érdekes vonása, hogy zenei alapú, amit ha nem érez meg egy külföldi, akkor soha nem tudja igazán megtanulni. Megvan a maga világa, s én nagyon szerencsés vagyok, kiváltság számomra, hogy nem csak írok, olvasok rajta, hanem szépirodalmát is művelem. Ezt a sors ajándékának tekintem.

– Korábban mondta, hogy egy nyelv gondolkodásmódot is jelent. Máshogy gondolkodik arabul, s másként magyarul?

– Igen, de a magyar írásaimban is érezni a jemeni stílust és a képalkotási módszert. Egyfajta fűszert hagytam benne, ami nem lehet idegen az őt ölelő magyar nyelvnek. Remélem, ezt sikerrel teszem.

– Amikor arab barátaim kíváncsiak voltak magyar nyelven megjelent novelláimra, rájöttem, hogy nehéz őket lefordítanom arab nyelvre. A témát megtartva így újra kellett írnom őket arabul, mert rájöttem, hogy más ötleteket ad a két nyelv írás közben.

– Gondolkodni is többnyire magyarul gondolkodok, kivéve, ha teljesen arab témával foglalkozom. De a megközelítés mindkét nyelven ugyanaz.

– Kezdetben az a vád ért, hogy nem elég modernek, túl humanisztikusak, a témáim, túlságosan részletező vagyok. Ez, és a szavakkal való játék az elsősorban képekben gondolkodó arab kultúra hatása nálam. Vannak olyan témáim, melyek teljesen magyarok, van novellám, ami nem lép ki egy magyar falusi hát konyhájából.

– Másik pedig egy jemeni faluban játszódik, de az ábrázolásmód, a megközelítés ugyanaz. Sokan mondják, hogy azok a legjobb novelláim, amik két kultúra metszéspontján játszódnak.

– Nem akarok felvenni modern írói nyelvezetet, s csak akkor fogok tollat, ha már maga a történet diktál nekem. Ezért nem is keresem az írás állandó lehetőségét, csak akkor merülök el benne, ha más nem tudok meglenni nélküle.

– Említette a magyar falusi környezetet. Mennyire ismeri ennek a világnak a valóságát?

– Harminc éve itt élek, s a családom révén járok vidékre is. A munkám révén is sokfelé megfordulok, s igyekszem mindent megfigyelni, ami előttem zajlik.

– Jemennel mennyire élő a kapcsolata?

– Bár oda nem járok rendszeresen, a jemeni irodalommal ma is élő a kapcsolatom. A jemeni kultúra az ország egykori gazdagságának köszönhetően nagyon ősi és gazdag. Az egész arab világban érezhető a hatása, bár a mostani polgárháborús viszonyok között háttérbe szorult.

– Korábban a költészet volt a legkedveltebb irodalmi műfaja, mára a novella is kedveltté vált, amiben – remélem – az én munkásságomnak is része van. Több művet ismernek a magyar irodalomból, például a Szabadság, szerelem című vers tananyag, így erről is szoktak kérdezgetni.

– Egyszer valaki azt mondta, hogy boldog ember vagyok, mert eredetiben olvashatom A gyertyák csonkig égnek című Márai Sándor művet. Őszintén szégyelltem magam, mert akkor ez nekem új volt, de azzal, hogy néha megjelennek írásaim, és magyarul írok, ott is kíváncsiak a nyelvünkre. József Attila Altató című verse például nagyon meghatja őket.

– Ma, ennyi év után hová tartozónak érzi magát?

– Ahol gyerekkoromban laktam, a hegyvidéki száraz tájon szüleim keskeny köves parcelláikon dolgozva várták az esőt, hogy megnőjön a néhány szár kukorica. Egyszer elsírtam magam a vonaton a magyar termőföld hatalmas zöldellő tábláit látva, mert Jemenben csak hatalmas munkával lehet vízhez jutni.

– Ott ezért esőimát mondanak érte, itt pedig mérgelődnek, a kirándulást veszélyeztető hétvégi eső miatt. Nekem ez nagyon furcsa volt, mert az eső számomra a legszentebb dolog, így nem értettem sokáig. De beleéltem magam mindkét világba.

– Nem érzem magam onnan, vagy innen leszakadtnak. Én ebben a közegben élek, ha van lehetőségem itt segíteni, akkor itt kell tennem. Dolgozni kell, írni kell, ha van hozzá adottságom. Ott kell hasznosnak lennem, ott ahol vagyok.

– Mindannyian egy ember fiai vagyunk. Itt is van társadalmi, rokoni kapcsolatom, itt van a családom, de az egész együtt egészséges. Én teljes életet szeretek itt is élni, s ha Jemenbe látogatunk, akkor ott is. A kettő nem zárja ki egymást.

Névjegy

Ahmed Amran 1966-ban született a jemeni Dhamarban földműves családban. A középiskolát szülőföldjén végezte, majd harminc évvel ezelőtt állami ösztöndíjjal érkezett Magyarországra.

A miskolci egyetemen szerzett geofizikus diplomát, ma Szolnokon a MOL-nál kutatásiterület-vezető. Itt alapított családot, egy fia és egy leánygyermeke van a magyar feleségétől.

Műszaki irányultsága ellenére mindig vonzotta az irodalom, iskolás korában kezdett arabul írni. Alapító tagja a Jemeni Novellaírók Szövetségének, és szintén tagja a jemeni Írók Szövetségének. Sok verse, novellája jelenik meg ma is arabul.

Magyar nyelven 2015-óta publikál, ezek az írásai az Eső című irodalmi lapban, az Élet és Irodalomban, az Alföld-ben, a Hévízben számos már irodalmi lapban jelentek meg.

2017-ben látott napvilágot első magyar nyelvű, Az utolsó ebéd című novellakötete, s az idei könyvhétre várható A lélek gőze címmel írásainak újabb gyűjteménye. Művei középpontjában a társadalom, az ember, a család és a táj áll, novelláit a lírai lelkület jellemzi.