2019.02.26. 18:45
Sok száz éves mesterséget folytat egy XXI. századi vándorköltő
Érdekes hivatást űző emberről olvasható írás a Néplapban. Olyan vándor az illető, aki verseket szavalva, árulva járja a világot. Kóborlása egy igen régi és tiszteletreméltó társaság tagjává avatja őt. A régi vándor versmondók, énekesek szívesen fogadott szórakoztató tevékenységük mellett világot járt emberként egyszerre voltak koruk hírmondói, krónikásai és történészei is.
A tarisznyájában hordott művek listáját nem ismerem, de bizonyára élvezhető írások lehetnek, különben már régen becsukhatta volna a boltot. De azt tudom, hivatása olyan megbecsült volt egykor, hogy senki sem tartotta rangon alulinak a művelését. Nemes lovagtól, kiugrott paptól kezdve a nyughatatlan vérű tehetséges parasztemberig sokféle ember akadt elődei között.
A föld legnagyobb költője, Homérosz is egyben vándorénekes is volt, aki palotáról palotára járva adta elő menet közben csiszolgatott műveit. Nem beszélve a mi szép emlékű Tinódinkról, aki nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Végül a költői nagyság magaslatáról földre szállva a mára elfeledett kollégát, az irodalomtörténet csendes zugában meghúzódó Hazafi Verai Jánost sorolnám, aki postásként szerezte meg a távgyalogláshoz szükséges gyakorlatot.
Nekem az tetszik a történetében, hogy egyáltalán létezik még, aki erre a hivatásra adja magát, s akad közönsége is. Ez olyan elveszettnek hitt emberi kapcsolatokról mesél nekünk, amiről úgy gondoltuk, régen eltemették az életünkbe tolakodó szellemi konzervek. Remélhetőleg a vállalkozó kedvű vándor nem utolsó tanúja lesz egykor megbecsült küldetésének.
