Tiszaszentimre, település a valahová vezető távolság ígéretével - galériával

Közhelyek. Vagy valami ilyesmi. A döntés szabadsága. Melyik képről és mit írok? Kiválasztok egyet (kettőt vagy többet), s arról (azokról). De a választás le is szűkíti a lehetőségeket, miközben még mindig sokfelé kanyarodhat a szöveg a megfigyelések, hangulatok útvesztőiben.

Van egy faluszél, közvetlen közelről egy fa (bokor?) levelei lógnak bele a képbe, életlenül, mert a fókusz a (talán) napraforgóföld utáni településre van állítva, távoli házsorra, s az elfedi a többi épületet, amelyek közül kinő a templom- és víztorony. Láttam már ebben a sorozatban hasonló fotókat: levelek, szántó, faluszél, templomok, hidroglóbusz.

Aztán ami még lehet: lovak, takarmánybálák, kanyargó kövesút szaggatott fehér vonalakkal, a távolság ígéretével, hogy vezetnek valahová. Utcaképek, egykorvolt tűzoltók szerkocsijának piros kerekei, Szent István szobra a templomkertben, vagy inkább a fiáé, Imre hercegé, aki kimaradt a történelemből, hogy a remény metaforájaként emlékezzünk rá: nagy uralkodó lehetett volna. (S az is lett volna. Vagy nem.) Aztán a templom közelről, tégla, téglamúzeum, s egy olyan első háborús szobor, hogy ha belenagyítok a képbe, mintha még a kőkatona kezén az ereket is megformázta volna az alkotó.

És igen, az a szürreális bakterház, aminek a falából vagy -ba épp ki- vagy betörne egy dieselmozdony. Valami vendéglátóhely, rákeresek a neten, mindenféle vasutas és egyéb kiállítási tárgyakkal. Mindenesetre érdekes.

A képek, a közhelyek. Az ismétlődések ritmikája. Hogy minden hétköznap, minden település, minden fotó hasonlít egymáshoz. És mégis mennyire más(ok vagyunk)!