Kisújszállás: a város, ahol egy fa ágáról Pom Pom figyeli a járókelőket - galériával

Az aranyhal nem aranyból van, és talán egyetlen kívánságot sem képes teljesíteni, nemhogy hármat. Az aranyhal többnyire piros, vagy pirosas színű. Néha átmegyünk apámmal Kisújszállásra cipőt venni, mert ott nagyobb a választék. Olyankor megnézzük a parkban az aranyhalakat. Akkoriban az első háborús emlékmű előtt van egy téglalapalakú betonmedence, abban úszkálnak. Azt kívánom, bárcsak lenne akváriumom, benne aranyhalak – apám ígéri is, de nem lesz.

Azért a szobor is érdekel, megbámulom, körüljárom. A szobor alatt fülke, három falán márványtábla, nevekkel tele. Betűzgetem őket, amikor már tudok olvasni. Az nyilván később áll össze bennem, hogy az a robosztus, lovas, kardos szoboralak nem első világháborús katona, hanem középkori figura, s az áldozatok neveivel „csak” a történelem köti össze, a háborúk, a harcok, a haza védelme. Azt pedig most olvasom hozzá az interneten, hogy az emlékmű eredetileg Szegedre készült, ott állították volna fel, illetve hogy a háborús halottak nevét Papi Lajos kisúji szobrász véste márványba. Vajon mikor, töprengek, de erre nem találok választ a világhálón.  

A gyerekkoromból két másik egészalakos szoborra emlékszem még, a két megkerülhetetlen zseniére, Arany Jánoséra és Móricz Zsigmondéra. Egyikük segédtanítóskodott, másikuk tanult a református gimnáziumban. Utóbbi szobrát az alma mater elől később a városháza elé költöztették.

Nagyon szeretem a második nagy háborúnak a rendszerváltás után emléket állító félrevert harangos szobrot is, a Györfi testvérek alkotását. Ezt a testvéreket nem is tudom, hogy kellene írni, hiszen Lajos hosszú ő-t, Sándor pedig rövidet használ a nevében. Sándornak sok remek szobra áll a városban. Papi Lajosról is csinált egy torzót. Pocakos bronzalak szemlélődik, kitölti a teret maga körül. De Kossuthot és Kossuth barátját, Illéssy János nagykunkapitányt is mellszoborba formázta. Aztán a kunbabákat.

De más szobrok, mások alkotásai is megtalálhatók Kisújszálláson. Kiss Tamás költőé például. Tőle még kértem anyagot az Eső című irodalmi lapba. Amikor kilencvenéves volt, szerkesztettünk egy összeállítást a tiszteletére.

És a városban ott van a pillanatba fagyva a jó öreg Bagaméri is. Aki a fagylaltját maga méri. Mert igen, Csukás István is a város szülötte. Őt is közöltem az Esőben. Csukás huncut volt. Amikor verset kértem, küldött egyet, ami arról szólt, hogy Szárszón érte utol a csöpögős orrú ősz. Ismerős volt, de nem mertem előkeresni valamelyik kötetéből, ám amikor legközelebb is olyat adott, amit korábban máshol már olvastam, nem halogathattam a bizonyosságszerzést: másod- vagy sokadközlésű szövegeket adott. Pár hónappal halála előtt is megszólítottam, hogy Kormos István valamelyik verse megihletné-e. Régi, megsárgult, írógéppel írt lapokat hozott a posta, verseket Kormosról, egykori barátjáról. Jelezte, hogy újat nem tud küldeni, azokat viszont szívesen adja. Jó versek voltak, de hát igazából nem másodközléseket akartunk hozni.

S ha már szobrok! Van egy fémből készült fa is Kisújszálláson, rajta ül a fémből készült Pom Pom. Várakozik. Várja Picurt.

S ha már aranyhalak! Az a kisújszállási kislány valamikor a hatvanas években gondolt-e arra, hogy ő mit kérne, ha egy csodahal azt mondaná neki, lehet három kívánsága? Megfordult-e a fejében a Nobel-díj?

Most azonban sokunk fejében megfordulhat, hogy előbb utóbb Karikó Katalinnak is szobra kell hogy legyen a nagykun városban. Vajon ki készíti majd?