Kovács Mihálynak rövid idő, de hosszú út vezetett a nyolcvan évéig

Kovács Mihály február 27-én volt nyolcvan éves. Ez alkalomból, határon innen és túlról is, sokan kívántak Szolnok Díszpolgárának jó egészséget, örömöt és boldogságot, köztük voltak lapunk munkatársai is.

– Gyermekként rettentően türelmetlen voltam, mondván, mikor leszek már idősebb – meséltettük meg ifjúságáról is a bölcsességét és tapasztalatait az idő múlásával hófehérré lett szakállában is hordozó Kovács Mihályt, vagy ahogyan a japán barátok a tiszteletüket fejezik ki iránta: Misi szánt (san – japán megszólítás, a tisztelet és megbecsülés utótagként használt jele).

– Ha nem veszik tolakodásnak, javaslom a fiatalságnak, hogy e tekintetben ne legyenek türelmetlenek, mert az idő gyorsan telik. Én is azon kaptam magam a mostani köszöntésemkor, hogy mennyire rövid a megszületés és az elmúlás közti időszakasz. Gyorsan elment ez a nyolcvan év. A hetvennél ugyanezt nem mondhattam el. Főleg hatvannál, ötvennél és így tovább… – panaszkodott a megváltoztathatatlanra a születésnapos. Meg arra is, hogy az utóbbi években az egészsége is folyamatosan rakoncátlankodik.

– Egyik nyavalya szüli a másikat, sajnos olyan súlyos betegségem is volt a közelmúltban, amelynek következményei már örök életre elkísérnek. Viszont nagy örömömre szolgált, hogy sokan régimódian, levelezőlapon, mások az újabb technikákkal, sms-ben, e-mailben kívántak jó egészséget és boldogságot. Köztük voltak a juzai barátaim, vagy a széki és mérai néptáncosok. De többen személyesen is felköszöntöttek. Mások mellett a Tisza Táncegyüttes vezetői, "Áldás" Lajos barátom (Varga – a szerző), vagy a polgármester úr is. Senkitől nem bántam, hogy további hosszú életet kívánt. Jól van, na, megköszöntem, elfogadtam. De közben a jó Istent is megkértem, hogy legalább a jelenlegi egészségi állapotom ne romoljon már tovább – kacagta ki korát és helyzetét a szolnoki Díszpolgár.

– Érdekes ez a nyolcvan esztendő. Magamban és másokkal ünnepelve rendre a régi szép emlékek ötlöttek fel. A művházas szervezések, a táncházas- és kórusmozgalmak, a színjátszókörök, a képzőművészet, illetve a kultúraközvetítés, és az emberi kapcsolatok. De hát mi másra is gondolnék, hiszen nekem ez volt az életem… – foglalta össze tömören maradandó munkásságának örökbe hagyott emlékeit Kovács Mihály.

Hírportálunknak korábban eképpen elevenítette fel a kultúrával való első találkozásait:

– Apám, Kovács Imre nagy hírű cukrászmester volt, és amikor Sztálin halála után a Rákosi Mátyást váltó Nagy Imre miniszterelnök meghirdette a kisiparos politikáját, lelkesen vágott bele a vállalkozásaiba. Tiszaroffon üzemeltetett cukrászműhelyt, ami ellátta a Tisza jobb és bal partján fekvő településeket édesipari termékekkel. Az általános iskolát Tiszaroffon végeztem, majd pedig a törökszentmiklósi Bercsényi Miklós Gimnáziumban érettségiztem. Mindkét tanintézményben kiváló pedagógusok oktattak, ráadásul mindkét helyen aktív volt a diákélet kulturális vonalon. Színjátszókörökben szerepeltem, versekkel, prózákkal léptem fel a rendezvényeken. Nem emlékezetkiesés: az egyik színielőadáson a Csongor és Tündében én voltam Mirígy, a boszorkány. Mit is mondjak? Meghatározó élmény lett nekem, és vélhetően a nagyérdeműnek is...