Társaságban érzi magát igazán elemében Szolnok díszpolgára

– Hogy milyen érzések kavarognak bennem egy ilyen jeles elismerés kapcsán? – kérdezett vissza Kovács Mihály, mikor azt firtattuk, mit gondol arról, hogy őt választották meg idén a megyeszékhely díszpolgárává.

– Egyfajta kettősség van bennem. Ez a minden tekintetben nyomasztó járványügyi helyzet engem is depresszióssá tett. Társasági ember lévén – ha a pandémia nem szólt volna közbe – ma is folyton úton lennék. Szívesen állok le beszélgetni a többezernyi ismerősömmel, megvitatjuk a vitathatót és a megvitathatatlant, gőgicsélünk, duruzsolunk, bölcselkedünk. Ez a testi és agyi mozgás tart frissen. Ehelyett, maximálisan betartva a javasolt óvintézkedéseket, itthon vagyok bezárva az otthonomba, szorítanak a falak, aggódom a szeretteimért, barátaimért, magamért. Nincsenek személyes találkozások, kézfogások, ölelések. Magának az ünnepségnek sem volt emelkedett hangulata. Megvolt, és kész.

Ellentmondásos volt a helyzet, miképpen pszichésen ambivalens lett mára az emberiség világa is. Az is egyfajta érzelemingadozás bennem, hogy miért éppen én? Miért pont engem választottak díszpolgárrá? Jómagam kapásból fel tudnék sorolni több száz szolnokit, aki legalább annyira lokálpatrióta és annyira kiérdemelné ezt az elismerést, mint én. Hát mit tettem le az asztalra? Csupán tettem a dolgomat szeretetből a magam és a közösségek örömére.

Hát miért jár ezért díszpolgári cím? A másik oldalról nézve pedig nem titkoltan szerényen viselt büszkeség, valamint köszönet és hála, amit érzek. És már azt is érzem, milyen nagy felelősséggel jár ez a kitüntetés. Szóval, egyszerre nyomaszt és nagyon boldoggá is tesz. Utóbbira óriási szükségem is van. Betegeskedek ugyanis. Fáj a lábam. Egyre gyakrabban botorkálok bottal a rendelőintézetbe és a kórházba. Sajnos nem legényes botos táncot járok. Egyébként sosem tudtam táncolni, ifjú koromban is inkább népballadákat szavaltam, ha a népi kultúráról volt szó. No, szóval, így állunk! – foglalta össze benyomásait legújabb „dísze” a szolnoki polgárságnak.

Kovács Mihályról kevesen tudják, hogy Budapesten látta meg a napvilágot. Ám mégsem mondhatni róla, hogy született fővárosi lenne.

– Háborús gyerek vagyok. Szüleim ízig-vérig nyakas kunok, tősgyökeres kunhegyesiek voltak, magamat is annak vallom. A második világégés időszakában a frontvonal elől vándoroltak rokonoktól rokonokig. Hárman vagyunk testvérek. Én 43-ban jöttem a világra Pesten, László öcsém 44-ben Piliscséven, István pedig 45-ben, ő már, visszatérve a család fészkébe, Kunhegyesen. Fivéreim sokra vitték, nagyon büszke vagyok rájuk. Az általános iskolát én még Pesten kezdtem meg, de 51-ben már Kunhegyesen voltunk. Apám, Kovács Imre nagy hírű cukrászmester volt, és amikor Sztálin halála után a Rákosi Mátyást váltó Nagy Imre miniszterelnök meghirdette a kisiparos politikáját, lelkesen vágott bele a vállalkozásaiba. Tiszaroffon üzemeltetett cukrászműhelyt, ami ellátta a Tisza jobb és bal partján fekvő településeket édesipari termékekkel.

Az általános iskolát már Tiszaroffon végeztem, majd pedig a törökszentmiklósi Bercsényi Miklós Gimnáziumban érettségiztem. Mindkét tanintézményben kiváló pedagógusok oktattak, ráadásul mindkét helyen aktív volt a diákélet kulturális vonalon. Színjátszókörökben szerepeltem, versekkel, prózákkal léptem fel a rendezvényeken. Nem emlékezetkiesés: az egyik színielőadáson a Csongor és Tündében én voltam Mirígy, a boszorkány. Mit is mondjak? Meghatározó élmény lett nekem, és vélhetően a nagyérdeműnek is... – mesélt a kultúrához való kötődéséről Mihály.

Az érettségi után ismét a főváros lett az ideiglenes otthona. Miközben másfél évig esztergályostanuló volt – hiábavalóan –, lehetősége adódott kipróbálni magát a KISZ Központi Művészegyüttes tagjaként irodalmi színpadokon. Szakmunkás-bizonyítványával a kezében visszaköltözött Kunhegyesre, és miközben dolgozott a vízgépészeti vállalatnál, 63-ban bekerült művelődési szervezőnek a helyi kultúrházba. Amikor pedig ezt az intézményt 65-ben megszüntették, elkerült a Tiszafüredi Művelődési Házba. Tapasztalatokkal felvértezve, innen érkezett meg 73-ban Szolnokra, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központba, ahol hamarjában igazgatóhelyettes lett.

– Történelem–magyar szakra kívánkoztam, mégpedig Debrecenbe, ám lemaradtam a felvételiről, így az ELTE levelező tagozatán kaptam történelem–népművelés diplomát – engedett bepillantást életének eme szakaszába.

Amikor Kovács Mihály Szolnokra került, 1946-ban, a Verseghy Ferenc Gimnázium égisze alatt megalakult Tisza Táncegyüttes már jócskán koptatta a táncházak, kultúrházak, művelődési intézmények deszkáit, parkettáit. Általában a „Ságváriban” ropták a tiszások. Jött a rendszerváltás, és ez idő tájt a megye és a megyeszékhely azon vitatkozott, hogy kié a Szolnokon székelő megyei művelődési ház.

Addig-addig perlekedtek, mígnem Kovács Mihálynak az az ötlete támadt, hogy miután a megszüntetett cserkészházakat kártalanították, a táncegyüttes számára megalapították a művészeti egyesületet. Az önálló jogi személyként nyilvántartott szervezetet az „egykori székháza” után kárpótolták, és a jóvátételből megvásárolták a Tiszaligetben ma is székhelyükként ismert épületet.

– Egykoron olyan táncművészek voltak tagjai, vagy lettek művészeti vezetői az együttesnek, vagy csak a Szolnoki Országos Néptáncfesztivál révén olyan kiváló nagyságok fordultak meg a tiszások körül, mint Tímár Sándor, Várhelyi Lajos, Györgyfalvay Katalin, Zsuráfszky Zoltán, Mihályi Gábor, Novák Ferenc vagy éppen Kricskovics Antal. De sorolhatnám még hosszasan a néptáncos legendákat – emlékeztetett a Tisza Táncegyüttes múltjára is az újdonsült díszpolgár. Akinek – jó néhány társával együtt – Szolnok köszönheti japán testvérvárosát, Juzát is.

– A tiszásokkal 1983-ban jártunk először egy japán turnén, Juzában. A szolnoki küldöttség tagjai családoknál voltak elszállásolva. Még az év végén visszavendégeltük őket, és azóta szakadatlan a kapcsolat. Az oda-visszajáró juzaiak és szolnokiak több nemzedéke, a két település legalább ezer főben mérhető városlakója is megtapasztalhatta már a két város testvériségét, ami már nem csupán kulturális. Van már gazdasági, oktatási és egyéb társadalmi hozadéka is – mesélt az általa is szorgalmazott és ápolt testvérvárosi kapcsolatról, a japán részről megtisztelő elnevezésnek vett Misi-szan.

Nagy szerepe van a japán–magyar barátság elmélyítésében

Kovács Mihály 2006-ban Ezüst Pelikán díjban részesült. Ez év január 22-én pedig a japán kormány „Felkelő Nap Rendje Arany és Ezüst Sugarakkal” állami kitüntetését vehette át egykori munkahelyén, a Megyei Kulturális és Ifjúsági Központ jogutódjaként számon tartott Aba-Novák Agóra Kulturális Központban. Méltatásában kiemelték, hogy hosszú időn keresztül fáradhatatlanul munkálkodott a Juza és Szolnok közötti kapcsolatok kiépítésében és fenntartásában, hozzájárulva ezzel a Japán és Magyarország közötti barátság és kulturális kapcsolatok elmélyítéséhez. Kovács Mihály szeptember 24-én írta alá a városházán a Szolnok Díszpolgára cím adományozó okiratát.