Törőcsik Marival is dolgozott a robbanások és fényhatások szolnoki nagymestere

– Épp akkor, amikor tizennyolc évesen megszereztem a villamosirányú végzettségemet, az ölembe pottyant egy lehetőség. A Szolnoki Szigligeti Színház az én képesítésemnek megfelelő világosítót keresett 1988-ban  – beszélt a kezdetekről. – Nem volt veszíteni valóm, hát jelentkeztem. Schwajda György volt akkor a direktor, aki megnézte a bizonyítványaimat, s azonnal felvett. Én még a régi épületben kezdtem el ott dolgozni. Azonnal a mély vízbe dobtak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a színházi padlástéren találtam magam.

– Ám amint belemelegedtem a színházi légkörbe, behívtak másfél évre sorkatonának. Egerbe kerültem, a magyar borok egyik hazai fővárosába, de az eltávok alatt mindig hazajártam. A rendszerváltozás körüli éveket éltük, kinyílt a világ. Más ágazatok mellett a kereskedelemben is. Kapva kaptam az alkalmon, és az egri pincészetekből szállítottam haza, kiskocsmákba és nagyobbacska vendéglátó egységekbe a jóféle nedűket. És persze a színészóriások is azonnal megkedveltek, mert mindenki kérését teljesítettem, aki kifinomultan erjesztett egri szőlőlevekre vágyakozott. A borok beszerzése a leszerelésem után is megmaradt, de úgy gondolom, nem csupán ezért voltam barátságban sok kiváló művésszel – mesélt József, és azonnal felsorolt jó néhány „nagy” nevet, akik a rendszerváltozás körüli időkben Szolnokon (is) játszottak: Kozák András, Ujlaky László, Gáspár Sándor, Czibulás Péter, Szerémi Zoltán, Rátóti Zoltán, vagy a rendezők közül Horváth Tivadar, Fodor Tamás, Szikora János, Csiszár Imre, Spiró György és persze Schwajda György.

– Amikor ’90-ben leszereltem, a vadiúj színházépületbe tértem vissza világosítóként a Száz év magány című darab idején. Minden új volt, mégis régi, új és régi társulati tagokkal, újabb legendákkal: Törőcsik Marival, Garas Dezsővel, Kézdy Györggyel, Meszléry Judittal, Győry Emillel, Császár Gyöngyivel, Gombos Judittal, Czakó Jenő bácsival, Derzsi Jánossal, Mertz Tiborral és a többiekkel. Később Hernádi Judittal, Koltai Róberttel, Egri Mártával, Mészáros Pulherrel, Lugosi Claudiával és Molnár Lacival és persze másokkal is. Akkortájt a rendezők olykor nekem felejthetetlen statisztaszereppel is megbíztak. Ezekből az időkből keletkeztek az első közvetlenebb kapcsolataim a „nagyokkal”.

– emlékezett meg a két éve elhunyt művésznőről is.

Persze másokkal is kiváló kapcsolatot ápolt. 

– Kozák Andrásnak segítettem egy jó állapotban lévő Wartburgot venni, Garas Dezső valami dízel autó miatt kérte ki a véleményemet, Ujlaky Lászlóval a horgászatról elmélkedtünk, de az igazgató úrral is jól elvoltunk. Bízott bennem. Schwajda György az egyik napon behívatott magához: „Jóska, lenne-e kedve tanulni?”. Én meg néztem rá bambán, ezért folytatta: „Modernizálódnak a színházak, a legjobbaknak saját, képzett pirotechnikusuk is van. Nekünk is kellene. Rád is gondoltam!”. Beirattatott az igazán tömör nevű, fővárosi székhelyű Vegyi és Robbanóanyagipari, Biztonságtechnikai, Környezetvédelmi Fejlesztő és Szolgáltató Vállalat tanfolyamára. Minden költségemet fizette. Rajtam kívül még egy világosítókollégám szerzett akkoriban pirotechnikusi képesítést. Egy évig, ’92-től ’93-ig, heti két alkalommal ingáztunk Szolnok és Budapest között. Közben világosítottam, tájelőadásokra jártam, szállítottam továbbra is a borokat a művészeknek, úgyhogy volt dolgom elég. A fáradtság jelei olykor ki is ütköztek rajtam – vallotta be kimerültségének okát, amelyről egy újabb anekdotája is fennmaradt. 

– Az egyik darabban Ujlaky László Zeuszt alakította. Hatalmas palást volt rajta, két óriás méretű karját széttárta, s mondá a végszót, melyre nekem minden tekintetben kapcsolnom kellett volna: „És lőn világosság”. De nem lőtt. Megint mondja: „ S lőn világosság”. De megint nem lőtt. Aztán harmadjára már rettentő üvöltéssel: „Megmondám hát, lőn világosság!”. Én meg a nagy éji csendben továbbaludtam a jelenetet. Máskor meg épp homály kellett volna. Érkezik felém megint a végszó: „Legyen sötét!”. Semmi. Mondja megint: „Legyen hát sötét!”. Továbbra sem történt semmi! Harmadjára üvölti: „No legyen már végre sötét!”. Erre felébredtem, s lekapcsoltam mindent, úgyhogy olyan sötét volt a színházban, hogy mindenki a kapcsolókat kereste. Be is rendelt magához Schwajda, de nagyon rendes volt: „Jóska, alszol te eleget?!”. Na, menj haza, aludd ki magad, de ilyet többet ne csinálj!”. Megértettem, nem csináltam – nevetett fel „Jóska”.

– emlékezett vissza a közel harminc évvel ezelőtti korszakról.

– A pirotechnikai képesítésemre egyre több darabnál volt szükség. A jelenetekben tüzek gyúltak, pisztolyok sültek el, puskák ropogtak, ágyúk és villámok dörögtek. Aztán a kilencvenes évek második felében már nem csak a színháznál hasznosítottam a „tüzes” oklevelemet. Emlékeim szerint először, ’96-ban egy alattyáni esküvőhöz kértek fel, rendezzek tűzijáték programot. Azóta, huszonöt év alatt nagyon sok önkormányzat hívott falunapi tűzijátékot szervezni

– A színházi munkáimmal kétezerben hagytam fel, egyrészt családalapítás előtt álltam, másrészt a borkereskedés kifizetődőbb volt. A hajdani kollégákkal kevésbé tartom a kapcsolatot, mert másfelé vezetett az utunk. De vannak platformok, ahonnan követni tudom az életüket. Manapság Horváth Gyurival találkozom személyesen a legtöbbet, ez pedig annak köszönhető, hogy a közelmúltban költözött a szomszédunkba, Kertváros-Szandára – fejezte be történetmeséit Ferenczi József.