Betöltve a százat is, gyakran dalra fakad Makai Mihály

A járványhelyzet szülte látogatási tilalom miatt személyesen nem köszönthettük fel, ám telefonon hosszasan beszélgettünk.

– Te rokon vagy! – szól üdvözlésképpen a kagylóba, amikor bemutatkozom. Bizony, az! A százéves Mihály bácsi az apai nagymamám testvére, külön öröm számomra, hogy papírra vethetem életét. – És hogy van a család? – kérdezi tőlem, és azonnal felrémlik benne sok-sok családi történet, amikre, mint mondja, szívesen emlékszik vissza.

Mihály bácsi 1920. szep­tember 23-án sokgyerekes családba született. Tanyán éltek, a földeken, az állatok körül mindig volt munka, szántottak, vetettek.

– Pásztorkodtam, már egészen kiskoromtól őriztem az állatokat, aztán a betakarításból is kivettem a részemet. Jártam iskolába, elvégeztem, ami akkoriban kötelező volt, aztán dolgoztam tovább. Majd’ húszesztendős koromig jó volt az életem, de akkor jött a háború – mondja szomorúsággal a hangjában. Mihály bácsit is, mint a legtöbb fiatalt akkoriban, besorozták, a fronton szolgált két évig, aztán hadifogságba került. Többfelé is megpróbáltatásokat kellett kiállnia, végül Franciaországból került haza, négyesztendős raboskodás után.

– Szerencsésnek mondhatom magam, hogy élve hazajöhettem, de nagyon zavaros volt akkor az élet. A következő idők a romok eltakarításáról szóltak – meséli Mihály bácsi, aki nemcsak az utcákon uralkodó felfordulás rendbetételére utalt ezzel, hanem arról is szólt, hogy a lelkekben is újjá kellett építeni mindent. – Persze akkor minden más volt, csinálni kellett a dolgunkat zokszó nélkül. Én újra a mezőgazdaságban kezdtem el tevékenykedni, a téeszesítés után huszonnégy évet húztam le a szövetkezetben. 1980-ban lettem nyugdíjas, de utána is dolgoztam. Voltam például fűtő is itt, a besenyszögi otthonban, ahol most élek – sorolja.

Közben persze családot alapított. Három fia és egy lánya született, ma már hat unokával és tíz dédunokával büszkélkedhet. Sajnálja, hogy nem a közelében él a családja, de rendszeresen látogatják, a járványhelyzet ideje alatt pedig telefonon tartják a kapcsolatot. Jelenleg az otthon lakóival él társasági életet, beszélgetnek, ha ünnep van, nótáznak – sokszor különleges alkalom sem kell hozzá –, és a gondozók is sok foglalkozást szerveznek nekik.

– Az egyetlen szívfájdalmam, hogy nem tudok mozogni. Fekszem, persze tolókocsiban tudok azért mocorogni, amikor jó idő van, akkor kint vagyok. A lábamat leszámítva egyébként egészséges vagyok – avat be állapotába Mihály bácsi. El is hihetjük, hiszen néhány évvel ezelőtt még a saját otthonában élt. A kilencvenediket még otthon ünnepelte, aztán a felesége gyengélkedése miatt költöztek be az idősek otthonába.

– Aki betölti a százat, azzal már bármi történhet, de amíg itt vagyok, igyekszem jókedvű maradni. Dalolok, eszem, iszom. Nem vagyok válogatós, de már nem sokat eszem – árulja el Mihály bácsi, akiről kiderült, hogy nagyon szereti a pogácsát, amit a lánya szokott hordani. És alkalmanként pár korty vörösbort is elfogyaszt. Ha rosszalkodik a gyomra, akkor nem, vagy éppen akkor, hogy rend legyen odabent.

Citerán kísérte társait a fellépéseken

Makai Mihály nagyon szeret nótázni. Ma is sokszor dalra fakad, régen pedig, ahogy mondja, rendszeresen tette ezt.

– Tagja voltam a besenyszögi népdalkörnek, sokat szerepeltünk a megyében, sőt, az ország számos településén megfordultunk – meséli Mihály bácsi, aki citerán kísérte nótázó társait. – Nagyon szerettem citerázni és nagyon szerettem a fellépéseket, sokszor versenyen is indultunk. Már nem is emlékszem mindenre, de arra igen, hogy egy törökszentmiklósi népdalversenyen mi lettünk az elsők – idézi fel a szívet melengető történetet Mihály bácsi.