Jövőnk zálogai

Bensőséges ünnepségen, hálaadó istentisztelettel zárták szombaton a szolnoki református templom hosszú évekig tartó felújítását. Az istenháza ezt megelőzően már elég mostoha állapotba került. Az idő múlása és a háborús sérülések lassan oda vezettek, hogy az anyagi terhei miatt eléggé kilátástalannak tűnő feladat megoldása nélkül a gyülekezet végül otthon nélkül marad, Szolnok meg szegényebb lesz egy szép műemlékkel. Végül állami, városi támogatással, s nem utolsósorban közadakozással sikerült úrrá lenni a bajon, hosszú időre megoldódott a közel 130 éves, országosan is számon tartott épület sorsa. Mint minden jó cselekedetben, a háttérben azért ebben is ott dolgozott az ördög. 

Nem maradtak el a kritikus hangok sem, hogy „minek templomot építeni, hiszen egyre fogy a hívek száma, akik meg maradnak, tartsák fenn maguk az épületeiket. Hagyják meg a közpénzt másra, úgymond hasznosabb dolgokra”. Mindkét kérdésre van jó válasz. Az első az, hogy a templomépítés összegét jelentős részben magánemberek adták össze, hitet téve ezzel az ügy iránti elkötelezettségükről. A másik kérdésre Reményik Sándor költő szavait szeretném idézni: „…Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul… 

Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” Bárki bármit mond, ahogy az iskola, úgy a templom léte is jövőnk záloga, ami nélkül nem maradunk elődeink méltó örökösei, szellemi, lelki hagyatékuk gondos őrzői.