Halomsirató

Gyermekkorom óta tisztelem a kunhalmokat, emlékek fűznek hozzájuk. Volt, hogy a szomszéd szekerén ülve hallgattam az útba eső halmok legendáit, máskor a sík Alföldön barangolva néztem róluk a körbeterülő síkságot, ahogy a tűző naptól remeg fölötte a levegő. 

Bár ezeket a halmokat még a kunok előtt emelték, de elődeim, és velük én is, a magunkénak tartottuk őket. A legtöbbet évszázadokig nem érte bántás, hiszen zavaros időkben az életet is jelentette, ha időben látták róluk a közelgő ellenséget. Mellette szolgáltak határjelként, temetkeztek beléjük, vagy vallási célra használták, mint a karcagi Kálvária, korábbi nevén Szőlő-halmot, amit a középkorban egy kápolnával is megkoronáztak. Volt, amikor a halom tetején álló akasztófa hirdette messzire a törvény jobbító szigorát. Mivel sokáig elkerülte őket a mezőgazdasági művelés, így ők őrizték mutatóba honfoglaló őseink korának javarészt elpusztult növényvilágát is. 

Ezért is megdöbbentő az a pusztító indulat, ami most a fegyverneki halmot sújtotta. Nem tudni, hogy valójában minek szólt a rombolás, az ottani ritka növényvilágnak, vagy a tetején álló keresztnek, de mindkét lehetőség elképzelhető. Talán az alkotóképesség hiányát élte ki oktalan pusztításában az elkövető, de akár keresztényellenes indulat is adhatta kezébe a tűzszerszámot. Annyit tudunk róla, hogy nem merte felvállalni tettét, így az egyetlen dolog, amit jelenleg tehetünk ellene, ha igyekszünk őt mihamarabb előhozni az ismeretlenség homályából. 

Nem tudni, hogy valójában minek szólt a rombolás