Egykori szerb partizán: így ritkítottuk a magyarokat 1944-ben

A vajdasági magyar napilap, a Magyar Szó csütörtöki számának egyik írása egy olyan vallomásra hívja fel a figyelmet, amely egyedülálló a maga nemében.

Kurcz Ádám István cikke rámutat arra, hogy az 1944-45 telén lezajló, kegyetlenebbnél kegyetlenebb vérengzésekről évtizedekig beszélni sem volt tanácsos, de a rendszerváltozás óta eltelt harminc esztendőben is főként csak magyar nemzetiségű újságírók, történészek, túlélők és kárvallottak szemszögén keresztül tájékozódhattunk a történtekről.

Ezért is nagy szó, mutat rá a cikk, hogy Szenttamás (Srbobran) község honlapján nemrégiben megjelent az 1944-45-ös etnikai tisztogatások egyik tettesének, Ćorić Đura helybéli kocsmárosnak a halála előtt tett vallomása szerb és magyar nyelven.

A drámai szövegből megtudjuk, hogy a vegyes nemzetiségű bácskai településen 180 magyart az ő szeme láttára végeztek ki. (A városszerte meggyilkolt áldozatok száma ennek a többszöröse volt.) A dermesztő hidegben meztelenre vetkőztették és „cafatokra verték”, majd a középületek pincéibe zárták őket, ahol egymás hegyén-hátán kellett guggolniuk, így várva a halált. „Az emberek könyörögtek, hogy ne kínozzák őket, egyesek kérték, hogy csak öljék meg” – olvasható a vallomásban, amelyből kiderül, hogy az áldozatokat az éj leple alatt három-négyfős csoportokban vezették ki a vesztőhelyre, ahol a gödör szélére állítva egyenként tarkón lőtték őket.

A ragadványnevén csak Ćopóként – magyarul bicegőként – ismert kocsmáros a gyilkosok indítékairól elárulja:

a magyarok iránti általános gyűlölet mellett volt olyan, akinek azért kellett meghalnia, mert a felesége megtetszett egy szerbnek, másnak a házára vetettek szemet, míg megint másnak csak azért vették el az életét, mert adósai nem akarták neki visszafizetni a tartozásukat.

A kocsmáros az okok felsorolásánál utal ugyan a magyarok háború alatti visszaéléseire is, de hangsúlyozza: „...a kivégzettek tíz százaléka tett valami rosszat, de a többi nem. Aki tényleg bűnös volt, az már előbb lelépett.”

A máig feltáratlan tömegsír helyét Szenttamás piacterén a vallomást lejegyző újságírónak megmutató és a bűnbánat hangján megszólaló Ćorić Đura nem tesz említést arról, hogy ő is ölt volna. A szerb férfi csupán arról tudósít, hogy a gödrök ki- és a holttestek elásásában volt bűntársa a gyilkosoknak.

Ezzel szemben a Magyar Szó cikkének szerzője felhívja a figyelmet Pintér József szenttamási helytörténész Szennyes diadal, magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben című, szemtanúk visszaemlékezéseit közlő könyvére, amelyben több tanúvallomás is rávilágít arra, hogy a kocsmáros nem csupán „sírásó” volt, hanem maga is tartott a kezében fegyvert, így beismerése nem tekinthető teljesnek. „Ezért bízzunk benne, hogy a fenti írás csak a kezdet, és a beismerések folytatódni fognak mindkét oldal, a túlélők és a leszármazottak lelkének nyugalmára, a magyar és a szerb nép teljes megbékélésére” – ad hangot reménységének a délvidéki magyarság napilapjában megjelent cikket jegyző Kurcz Ádám István.

A Gion Nándor vajdasági író életművét kutató szerző egy érdekes irodalomtörténeti párhuzamra is rámutat írásában. A szenttamási születésű, József Attila-díjas tollforgató 1969-ben Újvidéken megjelent Testvérem, Joáb című regényében – nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot – egy Opat nevű sánta pincérről ír (lásd keretes írásunkat), aki azért lett a háború után rendőrfőnök, „mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert”. Kurcz Ádám István szerint a regénybeli Opat elnevezés és a vallomástevő ragadványnevének, a Ćopo névnek a hasonlósága, valamint mindkettejük sánta volta és vendéglátós foglalkozása arra enged következtetni, hogy a most napvilágot látott első beismerő vallomás gazdája és a délvidéki író rendőrfőnök-pincére egy és ugyanaz a személy.

Részlet Gion Nándor Testvérem, Joáb című regényéből:

„Hívtuk Opatot, a sánta pincért … Opat állítólag a háborúban sebesült meg, és azóta sántít … Kovács Pali viszont azt mondja, hogy Opat sohasem volt a háborúban, egy ló rúgta meg még fiatalkorában, attól sántít, és csak azért lett ő a háború után a rendőrfőnök, mert senki sem akarta vállalni, hogy kinyiffantson egy rakás embert. Opat azonban vállalta, így ő lett a rendőrfőnök, és ő meg a félszemű Kacsan … rengeteg embert kinyiffantottak. (Búr szerint a Kovács Pali apját is akkor nyiffantották ki.) A félszemű Kacsan néhány évvel ezelőtt egyszer szörnyen berúgott, és főbe lőtte magát. … – Az emberek azt mesélik, hogy magát egy ló rúgta meg – mondta a Kovács Pali. – Hogy nem is igaz, hogy volt a háborúban. Egész idő alatt egy tanyán lapított. … Az emberek még azt is mesélik, hogy Opat sok magyart agyonvert a háború után. Ő meg a félszemű Kacsan – mondta. – Ez nem igaz – mondta a Fehér Ló. – Vert ő agyon szerbeket is. – De főleg magyarokat – mondta a Kovács Pali. … Opatot nyomorgatta, magyarázta neki, hogy milyen őrült nagy hiba volt …, hogy az agyonvert emberek családtagjait élve hagyta, … az lett volna a helyes eljárás, ha a hozzátartozóikat is kiirtja, ez a művelet abban az időben, közvetlenül a háború után … igazán nem ütközött volna komolyabb nehézségekbe.”

Borítókép: Az 1944/45-ös vérengzések szabadkai áldozatainak emlékére felállított új, a Vergődő madár című korábbi bronzszoborhoz hasonló alkotás avatása Szabadkán, a Zentai úti temetőben 2014. november 2-án. A hamvaiból feltámadó főnixmadarat – más vélemények szerint turult – ábrázoló 350-400 kilogrammos korábbi bronzszobrot ismeretlen tettesek ellopták, a szobor annak a 852, Szabadkáról és környékéről elhurcolt főleg magyar, horvát és német embernek állított emléket, akit 1944 őszén a temetőben végeztek ki. Az új szobor az ellopott alkotás helyére került

MTI Fotó: Molnár Edvárd