Úgy tudod, a kunhalmok ősi sírhelyként szolgáltak? – pedig rengeteg más történelmi kincset őriznek

Katonái úgy adták meg neki a végtisztességet, hogy mindenki hozott egy sisaknyi földet a testére, míg végül ekkora domb lett belőle.

Szép történet volt, bár valóság nem sok lehetett benne.

Azóta rájöttem, hogy neki is igaza volt a maga módján, mert nagy bajban lennénk mesék nélkül. Talán hatásukra, több évtized múltával is megfognak a kunhalmok, a puszta földkatedrálisai, ahogy Illyés Gyula nevezte őket.

Bár ha temetkezési helyről van szó, akár földpiramisnak is hívhatnánk őket. Az is hamar kiderült számomra, hogy a kunhalmoknak nem sok köze van kun őseimhez.

Kötöny népe még bőven a messzi keleten gyönyörködött a napkeltében, amikor az ősi halmok első gazdái már letűntek a történelem színpadáról. De a hasznos dolognak mindig akad gazdája, minden utánuk jövő társaság, így a kunok is, használták őket valamire.

Emeltek rájuk templomot, de ültettek beléjük akasztófát is, hogy aki éppen „elveszi a köteles lányát”, utoljára legalább ne panaszkodjon a kilátásra. Meg az általa képviselt erkölcsi tanulság se maradjon rejtve a világ elől.

Állítólag hírláncként is szolgálhattak, mert ellenség hírére a rajtuk rakott tüzekkel jelezték a vész közeledtét.

Biztos, nem csak az én fantáziámat izgatták e halmok. Meséket költöttek róluk, emellett sokszor megtörtént, többnyire baljós események emlékét is őrizték. A csonthalom, meg hasonló nevek nem túl vidám eseményekre utaltak, bár lehettek temetkezési helyek is.

Az Árpád-kori magyarok, meg később a kunok is előszeretettel pihentek le örök álomra rajtuk.

Egy régi történet szerint egy pásztor éppen egy ilyen halmon pakolt le éjszakára, s álmában ősz szakállú öreg figyelmeztette, hogy ne háborítsa a holtak pihenését. Később aztán valóban temetőt találtak a halomban.

Az egyik legérdekesebb ilyen szomszédságot Szeged környékén jegyezték fel, ahol az őskori házigazda albérlőjét a nála talált pénzdarab tanúsága szerint csupán százötven éve, I. Ferenc József uralkodása idején kvártélyozták be oda.

A gyakorlatiasabb érdeklődők mégis éjnek idején látogatták a kunhalmokat, a biztonság kedvéért ásóval, hogy ha a benne sejtett megboldogult hagyott rájuk valamit, kárba ne vesszen.

Többnyire ezeknek a korai régészeknek az emlékét őrzik az olyan nevek, mint a Lyukashalom vagy Ásotthalom, de a kincsásókról szóló történetek puszta hallgatása sem unalmas foglalkozás. Aranypénzt őrző kutyától, az idő előtt bezáruló dombban rekedt gyermekig sok hátborzongató legenda maradt utánuk is.

Szintén gyerekkoromból való másik történet, ami vándormese lehet, mert másfelé is mondták. Karcagon, bent a városban, a Dózsa György úton levő halmon, a Kálvária, régebbi nevén Szőlő halmon, a 15. századi kápolnamaradvány köré csinálták a katolikusok vagy másfél évszázada az elmaradhatatlan Kálváriát.

Addigra a Mária Terézia királynő által a szín protestáns városba telepített felekezet betagozódott a reformátusok közé, de ezért csak maradhatott valami szálka közöttük. Így született esti borozás után egy fogadás arról, hogy éjfélkor ki mer egy szöget beverni a dombon álló kereszt aljába.

Miután kovácsmester volt a jelentkező, elmaradhatatlan kötényében mászta meg a nem túl barátságos helyet, ahol aztán kiverte a hideg verejték.

A kereszt ugyanis nem eresztette magától, el is ájult nyomban a jámbor. Fennakadt szemmel találtak rá a cimborák, akik élesztgetés közben vették észre, hogy a szöggel a kötényét is odaütötte Krisztus urunk lábához.

A másik kötényes történet meg, ha ennyi idő távolából még jól emlékszem rá, a kutyákat kergette kétségbeesésbe. Akkor állítólag valami pityókás ember akasztotta rá a bőrkötényét a dombtetőn a feszületre.

Ahogy azt az éjszakai szél csattogtatta, reggelig senki sem mert felmenni megtekinteni, mitől bolondult meg az összes házőrző a környéken. Meg úgy is voltak vele, ha valami boszorkányság lenne, jobb tőle távol maradni.

Persze maradtak földhözragadtabb történetek is a halmokról. A sík tájon előszeretettel használták őket határjelként, mivel a régi világban kicsi volt annak a valószínűsége, hogy bárki mozdít rajtuk valamit.

Takarékosságból néha három település egymásba érő határát is jelezte egy halom, s eleink gyakorlatias módon gondoskodtak arról, hogy megmaradjon az általuk őrzött információ.

A határszemléken az illetékes testület kivitt magával egy tízévesforma gyereket, aki már elég idős volt ahhoz, hogy ne felejtse, amit a fejébe, bocsánat, a másik felébe vertek, de még elég fiatal, hogy sokáig őrizhesse a reá bízott tudást.

A pontos határ-megállapítás helyén aztán úgy eldöngették, hogy még fogatlan korában is meg tudta mondani, hol kérték fel tanúságot tenni.

A kunhalmok históriájából persze nem maradhattak ki a hasonló nevű hunok sem. Ahogy Horváth István történész a 19. században kunhalommá keresztelte ezeket az ősi emlékeket, mert csak ennyi idős a nevük, úgy Ipolyi Arnold, a tudós püspök a hunhalmok mellett tette le a garast.

Ha pedig hun, akkor legyen benne egyből Atilla, a nagy király, jó pár dombot kötnek az ő nevéhez is. Hogy mindjárt haszna is legyen a dolognak, csodatevő erővel együtt. A fegyvernekin vagy a túrkevein Attila fapalotáját sejtik, másutt a százfelé temetkező király sírját gyanítják.

De a konkurencia egyebütt is jól elvan Attilával. Ha a legendák mellett a tudomány is szóhoz jut halom ügyben, akkor azt mondja, hogy az Alföldnek ezeket a szép emlékeit többnyire még az őskor hagyta ránk, s nem is egy idősek egymással.

Az elsők még az évezredekkel ezelőtti újkőkorból, a neolitikumból valók, fénykoruk temetkezési helyként a rézkor volt, majd a bronzkorban, nagyjából három-, ötezer éve lakóhelyként szolgáltak.

Egyik legszebb ilyen lakódombunk az európai hírű túrkevei Terehalom, amiről szintén azt tartják, rajta állhatott Attila egyik fapalotája.

Azt ugyan nem találták meg a Csányi Mariettának és Tárnoki Juditnak, a szolnoki Damjanich János régészeinek, illetve Makkay Jánosnak, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének főmunkatársának 1985-től végzett ásatásai.

De kárpótlásul nem kevesebb, mint tizenegy bronzkori várost leltek benne.

Néhányszor engem is odavitt a kíváncsiság, s érdekes élmény volt látni, ahogy a közel négyezer éve Európa legészakibb bronzkori településének számító helyen négyszáz esztendeig rakódott egymás fölé a történelem hordaléka.

A kunhalmokat később minden erre járó nép megbecsülte, csupán mostanra jutottunk el odáig, hogy a mezőgazdasági művelés, homokbányászat, meg egyéb hasznos dolog miatt ijesztően megcsappant eredetileg negyvenezres számuk.

Ha csak a Szolnok melletti híres-neves Beke Pál halmát nézzük, ami már jószerével egyedül emelkedik ki a környezetéből, nehéz elképzelni, hogy valaha egy egész dombsor része volt.

Igaz, nem mindegyik lehetett emberi kéz műve, de így is látszik rajtuk a rossz értelemben vett természetátalakítás eredménye.

Pedig nem csak érdekességük, az idő mélységébe vesző múltjuk, meg szépségük miatt szegényedik pusztulásukkal a világunk.

Nagyapáink ekéje még többnyire elkerülte a kunhalmokat, így érintetlenül megmaradt ősi növény- és állatviláguk. Biológiai időkapszulaként őrizték akár a honfoglalás korának, vagy még korábbi időknek a növényzetét, ősgyepét.

Létfontosságú a védelmük

De magam is láttam néhány héttel ezelőtt Szolnok határában, domboldalban partifecske-fészkeket. Miután ezeknek a gyönyörű madaraknak is szűkül az élettere, létfontosságú lehet számukra is a halmok védelme.

Hogy befejezésül ezeket a jeles magaslatokat mégis jobban odakössük a kunokhoz, ahhoz érdemes valamivel Karcag előtt, a 4-es út jobb oldalát figyelni.

A középkori, később elpusztult Hegyesbor település határában levő kis-hegyesbori halmon 1995-óta áll emlékhelyként a kunok betelepülésének 750. évfordulójára állított szoboregyüttes, Györfi Sándor és Talamasz Lajos alkotása.

Az itt magasodó négyméteres férfi- és nőalakot veszi körül a hét kun város címerét kezében tartó kunbaba. Ez a halom múltjától függetlenül már örökre a kunokhoz kötődik majd.

Szathmáry István