Egy új generáció tanulhat élvezettel Szolnok múltjáról Bajnai Zsolt előadásában

Alaposan elszámolta magát Bajnai Zsolt a minap. A blogSzolnok szerkesztője, a jászkunsági vármegyeszékhely épített környezetének egyik jeles krónikása az általa összegyűjtött, a hajdani várost bemutató képeslap-kincsek aktuális darabjainak bemutatásával Szolnok múltjáról indított január 15-én egy helytörténeti előadás-sorozatot. A eseményre azonban jóval többen voltak kíváncsiak, mint az a rendezvénynek helyt adó szolnoki TISZApArt Mozi E-termének harmincfős befogadóképessége, így aztán hosszú percekig a pótszékek pakolásával voltak elfoglalva a szervezők, de még az érdeklődők hada is. A sorozat következő részének lebonyolításához bizonyára nagyobb termet kell majd keresni…

Legutóbb nem az internetes közösségi felületen tette közzé, hanem a TISZApArt Moziban nyilvánosan terítette ki régi (képes)lapjait a helytörténeti hobbijának élő lokálpatrióta. Mindehhez élményszerűen, a vetítővásznon megjelenített, megfakult városkép-fotókhoz élvezetesen előadott történethű históriákat és megtörténhetett legendákat társított.

Helytörténeti előadás-sorozata január közepén megtartott részében Szolnoknak az általa a város első aranykorának jellemzett időszakát, az 1867-es kiegyezés, illetve az 1876-os vármegyeszékhellyé válás éveitől az első világháborúig tartó korszakát elevenítette fel a blogSzolnok szerkesztője.

Bajnai elöljáróban emlékeztetett, hogy a mai Szolnok térségében évszázadok óta létrejött települések a földrajzi elhelyezkedés miatt mindig is stratégiai központok voltak. A Kárpát-medence kelet-nyugati, valamint észak-déli tengelyei mentén kiépült utak találkozásánál, a Tisza és a Zagyva torkolatánál letelepülni mindig is ideális elgondolásnak bizonyult. Épp fekvésének fontossága miatt sokszor indult fejlődésnek, ám ugyanannyiszor vált különböző háborúskodások martalékává. A tizenkilencedik század közepén az Erdély felől érkező tiszai szállítmányozási kereskedelem egyik fontos állomása volt, amely helyen elsőként építették ki a fővárosból induló száz kilométeres sínpárt, a kor legújabb vívmányát, a vasutat. Szolnok fejlődését ez az 1849-es esemény határozta meg, majd pedig az a részleges önállóság, amelyet az 1867-es kiegyezés biztosított számára. Bajnai szerint (is) pont a vasút megléte döntött Karcag és Jászberény ellenében Szolnok javára, amikor a több különböző tájegységből és entitásból 1876-ban a Tisza menti települést választották meg a „muszáj vármegye” központjának. Így aztán a vármegyeszékhely felvirágoztatása minden szinten megkezdődött.

A tizenkilencedik század harmadik negyedétől Szolnokon építeni kezdték az állami és közigazgatási intézmények épületeit. A vármegyeházát, a városházát, az ide helyezett törvényszéket. Ezek hozták magukkal a bankokat, a szállodákat, és mindezek a szórakozóhelyeket, s még egy művésztelepet és kőszínházat is.

A század végére megnégyszereződött a város lakossága. Épültek és magasodtak a már meglévőek mellé és fölé lakóházak, bérházak, iskolák, üzlethelyiségek, éttermek, cukrászdák, sportlétesítmények. A betelepült különböző vallási felekezetek felépítették a maguk templomait. Szolnok fő tere, napjaink Kossuth tere az állandó vásári forgatagok okán akkortájt Piacz tér néven volt ismert, ahol minden (is) megtalálható volt, amely a monarchiában, vagy legalábbis a magyar területén bárhol. Kiépültek a járulékos infrastruktúrák: szilárd utak, villamos-hálózat, egyebek…

Bajnai Zsolt körülbelül itt ért végére előadás-sorozata első fejezetének, melyet az ekkortájt épülő templomok és a változatos hitélet miatt úgy zárt le, hogy Szolnokon létrejött a békés egymás mellett élés Kánaánja. Kaposvári Gyula, Szurmay Ernő, Szurovecz Pál, Kósa Károly, Bojtos Gábor és „felkent” és lelkes szolnoki lokálpatrióta helytörténeti kutatók és előadók tolmácsolása után jó érzés volt részese lenni Bajnai Zsolt rendezvényének is, amely akár rendhagyó történelemóraként is megállná a helyét.

A blogíró következő előadása Szolnoknak a két világháború közötti korszakát mutatja be január 29-én.