Három elemit végzett, mégis főispán, tanácselnök és jogász lett Juhász Imréné

– Az elmúlt századelőn számos vagyontalan, alkalmi munkából tengődő ember élt nagy nyomorban a magyar vidéken. A 11 gyermekes mezőtúri Gonda család is nincstelen volt, az apa napszámos keresetéből igyekezett szeretteiről gondoskodni – kezdte a hajdani korkép bemutatásával a hihetetlen karriertörténetet a főlevéltáros. 

– Hazánkban a két világháború között aktivizálták magukat az illegális kommunista pártsejtek. Tagjai főleg a társadalom legalsó rétegét alkotó, ma már szinte felfoghatatlan szegénységben élő kubikosok és gazdasági cselédek lettek, ők vállalták ennek veszélyeit, néhány kisiparossal kiegészülve. A fennálló társadalmi rend eltörléséről és egy osztály nélküli társadalomról, valójában jólétről álmodozó szegény emberek persze vajmi keveset tudtak arról, hogy a Szovjetunióban miként ültetik át a gyakorlatba a kommunista eszméket. 

– Gonda apuka is ezért állt vöröskatonának még a Tanácsköztársaság idején, de a legidősebb lánya, Zsuzsanna előtt se kínálkozott fényes jövő, mivel a család anyagi nehézségei miatt csak három elemi osztályt végezhetett el. Kilencéves korától egyedül gondoskodott saját kenyérkeresetéről: libapásztor, majd mezőgazdasági idénymunkás lett, telente meg cselédnek állt. A mezőtúri nincstelenek körében ismerkedett meg a paraszt-szocialista nézetekkel, olvasta a Népszavát, a Nőmunkást és a Társadalmi Szemlét – magyarázott Zsuzsanna ideológiai nézeteinek hátteréről dr. Csönge Attila. 

Zsuzsanna magáról szóló „önéletrajzi elbeszélésében” ekképpen írta le találkozását mindkét szerelmével: leendő férjével és a párttal: 

„1930 májusában a tűzoltó bálon Juhász Imrével, akit a városháza építkezésén ismertem meg, egész éjjel tánc közben és sétálva a két tánc között mindig politizáltunk. Tájékozottságából és ahogy velem foglalkozott éreztem, hogy Ő szervezetten vesz részt az illegális mozgalomban és engem is be akar szervezni. Az anyám és mások is azt hitték, hogy udvarol nekem. Azért írom le ezeket …, hogy lássák az elvtársak, milyenek voltak az agitációs módszerek, a konspiráció, … hogy még az ott lévő szülő is azt hitte, hogy csak fiú és lány kapcsolatról van szó. … 1932 szeptemberében házasságot kötöttünk Juhász Imrével. A mozgalomban ismertük meg egymást. Abban az időben az illegális párt tagjai nehezen tudták volna elképzelni, hogy indifferens emberekkel kössenek házasságot”. 

Juhászné hamar a pártsejt kapcsolattartója lett. Mivel férjét egy lebukás és börtönbüntetése után kitiltották Mezőtúrról, ezért munkát keresve Budapestre költöztek. Párja egy salakbányában napszámoskodott, ő pedig gyári segédmunkásként helyezkedett el. 1936-ban a Siemens művekhez került, amit később hadiüzemmé nyilvánítottak. Juhászék a fővárosban is részt vettek az illegális mozgalomban, ez pedig a háború utáni szovjet típusú rendszerben, amikor visszaköltöztek Mezőtúrra, remek ajánlólevélnek bizonyult. 

– Juhászné Mezőtúrra visszatérve az államrendőrség politikai nyomozója lett, aki a nyugatról hazatérőket ellenőrizte a vasútállomáson, akár letartóztatásukról is döntve. A Magyar Kommunista Párt megyei választmányának 1946-tól lett tagja, majd a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége megyei, 1948-ban országos szervező titkárává nevezték ki. A központi pártvezetés felfigyelt rá, és úgy döntöttek, hogy 1949-ben Jász-Nagykun-Szolnok vármegye új főispánjává a tanulatlan, de megbízható női kádert nevezik ki.

– adott számot dr. Csönge Attila arról, hogy mily „kevés” kellett a karrierépítéshez a kommunizmusban. 

„A párt utasítása számomra parancs. Én megfogadtam: ideállított a párt, a nép bízik bennem, akkor nekem itt helyt kell állnom!” – jegyezte fel gondolatait a vállalásáról Juhászné. Amikor pedig 1950-ben a vármegye elnevezést eltörölték és létrejöttek a tanácsok, nem volt vitás, hogy Zsuzsanna asszony, azaz Juhászné elvtársnő állhat továbbra is a térség, Szolnok megye élén. 

– Bár a pártutasítást parancsnak tekintő hozzáállást továbbra is elvárták tőle, különösen a megye parasztságát sújtó beszolgáltatások könyörtelen végrehajtásakor, ám elvakultságából eredően a központi rendelkezésektől eszébe sem jutott eltérni. A hamis statisztikákra alapozott tervutasításoknak azonban még így sem tudott minden esetben megfelelni. Azután 1953-ban, mint tanácselnököt, pénzbírsággal büntették, mert „a mezőgazdasági munkák határidőre való elvégzésekor súlyos lemaradások voltak. Azaz, határozottabb rekvirálásokat követeltek tőle. Bekeményített, s ennek az lett a következménye, hogy 1954-ben a Pénzügyminisztérium miniszterhelyettese, a szolnoki illetőségű Polónyi-Szűcs Lajos az aktuális adóbehajtás túlteljesítéséért Juhász elvtársnőt és helyettesét, Zsemlye Ferenc elvtársat is pénzjutalomban részesítette – mutatta az erről szóló dokumentumokat a főlevéltáros. 

– Juhász Imrénét mindössze három elemivel, a felsőbb osztályokat kihagyva, még 1951-ben beíratták az ELTE jogi karának levelező tagozatára. 

– mondta el az igazgató. 

Az 1956-os forradalom alatt a szolnoki gyári munkások tömegtüntetésének követelésére – helyettesével, Zsemlye Ferenccel és több más népszerűtlen kommunista funkcionáriussal együtt – dr. Juhászné elvtársnőnek le kellett mondania tanácselnökségéről. A szovjet csapatokhoz menekült. Munkácsra vitték, ahonnan november közepén, a forradalom leverését követően tért csak vissza. Később, 1957-ben lehetőséget kapott a bosszúállásra azáltal, hogy a forradalmárok ügyeit tárgyaló megyei ügyészként tevékenykedhetett. Június 3-án elmondott országgyűlési felszólalásában a belügyi és igazságügyi szervek szerepét ecsetelte „az ellenforradalmárok leleplezésében, felkutatásában, felelősségre vonásában”. A „dolgozókra” hivatkozva követelte, hogy az ügyészségek jobban megalapozott vádakkal, a bíróságok pedig keményebb ítéletekkel sújtsák a forradalomban részt vevőket, az addigi, túlságosan „liberális”, azaz túlságosan enyhe ítéletek helyett… 

Eközben Juhászné is csatlakozott a szolnoki munkásőrséghez, melynek hosszú éveken át oszlopos tagja maradt. A Kádár-rendszer lassú konszolidációjának jeleként azonban 1958-tól már mellőzték, komoly politikai tisztséget többé nem kapott. Különböző állami és tanácsi szerveknél, vállalatoknál, szövetkezeteknél végezhetett ellenőrzéseket, lopások, csalások, sikkasztások után kutakodva, sokszor lakossági „közérdekű bejelentések” alapján vizsgálatokat indítva, de a nagypolitika színpadáról végleg lekerült. Életének hetvenegyedik évében, 1982. december 21-én hunyt el. A megyei pártbizottság saját halottjának tekintette. Szolnokon helyezték örök nyugalomra, temetésére munkásőri tiszteletadás mellett került sor.