A háborúról is mesélt Abony legidősebb lakója, a százhárom éves Bíró Béla

– Kérem tisztelettel, reggel öt és hat óra között kelek fel. Mindig korán reggelizek, utána viszont lefekszem egy időre a lábam miatt, ugyanis pihentetnem kell a térdeimet. Ezután, ha az egészségem úgy adja, kimegyek a szabadba és kétszáz métert sétálok. A távot minden nap megteszem – mesélt egy átlagos napjáról a település legidősebb embere.

Béla bácsi elmondta, nagyon örül annak, hogy a környéken máig nem felejtették el. Sőt, a séták alkalmával gyakran köszönnek rá a helyiek, hogy néhány percre megosszák vele örömeiket, bánataikat.

– Szerencsére sokan emlékeznek rám, ami érthető is, hiszen 45 évig a temetkezési vállalatnál dolgoztam. Ez idő alatt sok embert temettem el, de egy sem volt olyan, aki százéves lett volna – tette hozzá az idős úr. – Tíz órakor visszajövök a sétából, ilyenkor bekapcsolom a rádiót. Délben pedig megebédelek. Büszkén mondhatom, hogy a gondozóm, Margitka, nagyon jól főz! Naponta tesz húst az asztalra – tekintett mosolyogva gondozójára Béla bácsi, aki kedvenc ételéről is szót ejtett.

– Legjobban a „hajába krumplit” szeretem megpucolva, zsírral, szalonnával. Sokan nevetnek ezen, de mit tegyek, ez a kedvencem. Egyébként szinte valamennyi ételt szívesen elfogyasztom, kivéve azokat, melyekbe kelkáposztát, karalábét vagy karfiolt tesznek – konstatálta kellő humorral Béla bácsi.

Ottjártunkkor azt is megtudtuk tőle, hogy szembetegsége miatt nehézséget okoz neki az írás és az olvasás is. Bár az alakokat látja, az arcokat nem ismeri fel. Ezek a problémák és lábfájása azonban nem veti vissza a hétköznapokban: szeretet és nyugalom hatja át életét.

– Annak idején a lövészárokban a térdemen kellett járnom. Úgy gondolom, ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy most fájdalmaim vannak. Emlékszem, egy alkalommal beteg lettem a breslaui fogolytáborban és kórházba vittek. Gyógyszer már alig volt. Mondtam a doktornőnek, hogy a térdeimmel van baj. Ő ekkor lópokrócokat terített le a lábamra, így legalább melegben voltak. Reggelente pedig kezeléseken vettem részt, hogy enyhüljön a fájdalom – emlékezett vissza a második világháborús eseményre.

Abony szépkorú polgára azonban nem csupán a hadi eseményekre emlékszik, hanem életének első évtizedeire is.

– Óvodás koromból már nem sok élményt tudok feleleveníteni, de egy megmaradt. Az a kép él bennem, amikor az óvónőnk felemeli a táskáinkat, és azt kérdezgeti, kié az, amelyik a kezében van. Mi ezután jelentkeztünk, és egyesével vettük át azokat – idézte fel közel százéves emlékét.

Béla bácsi búcsúzóul arról is beszámolt, hogy diákéveit az abonyi polgári fiúiskolában töltötte, tanárainak nevét a hosszú évtizedek ellenére sem felejtette el. Az 1930-as évek elejéről származó iskolai értesítői és bizonyítványai máig a szekrényében pihennek.

A közelmúltban többen gratuláltak Béla bácsi szép évfordulójához, a nemrég betöltött 103 esztendőhöz. December végén az abonyi önkormányzat adott át emléklapot a város tekintélyes korú polgárának.