2022.12.23. 13:55
Lelkünk nyugalma nyitja meg az utat a boldogságunk felé
A változás mindenki számára adott, de kevesen élnek a lehetőséggel – mondja Keresztfalvi Péter bencés szerzetes.
Az advent időszaka arra való, hogy fejlődjünk és közelebb kerüljünk Istenhez, mondta hallgatóságának Keresztfalvi Péter bencés atya a szolnoki Szent József-templomban minap megtartott lelki napon
Fotó: Mészáros János
A közelgő karácsony tiszteletére lelki napot tartottak a Szent József-templomban. A minapi program házigazdája Lédeczi Dénes esperes-plébános atya, vendége pedig a Szolnokról származó Keresztfalvi Péter bencés szerzetes volt. Az istenházát megtöltő hallgatóságnak a délután során az ünnephez méltó lelki-szellemi élményben volt része, amikor a bencés atya hiteles élethelyzetek példáinak sorával, gyarlóságunkat sem kímélve hozta emberközelbe a kereszténység lényegéről, a hit megéléséről és a karácsony misztériumáról szóló gondolatait.
– Bennünket várnak odafent, s ezért jó dolog tudni, hogy nem vagyunk egyedül, s mi végre vagyunk a világon – vezette be Dürrenmatt svájci író egyik ismert történetével mondandóját Keresztfalvi atya, aki elmondása szerint egykor itt, ebben a templomban kapta meg erre a kérdésre a választ. Mint elmondta, ő valójában hazajött, hogy hallgatóságával találkozzon.
– Ebben a városban kezdődött az életem, a szüleim ebben a templomban esküdtek. Itt voltam elsőáldozó, hittanos, és itt tanultam meg a katekizmusnak azt az első mondatát, melyre kívülről tudom a választ is.
„Avégre vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, megszeressük, és általa üdvözüljünk.”
Ezért vagyunk itt a földön, s az ember ezért hálás lehet. Egyik legnagyobb szenvedésünk, ha fogalmunk sincs arról, mit keresünk ezen a világon. Én nem azért lettem pap és szerzetes, mert sokat jártam hittanra, hanem azért, mert ministrálás közben már gyermekfejjel láttam, hogy ebben a templomban voltak, akiknek sokat jelentett egy szentmise, mélységesen komolyan vették a szentáldozást. Akik tudták, hogy olyan bűnösök, akik elnyerték bűneik bocsánatát. Minél közelebb kerülsz az Istenhez, annál jobban megismered magadat, annál jobban tudod, hogy te ki vagy.
A legnehezebb időkben is itt voltak a miséken
A hétköznapi kereszténységről két, egymással ellentétes, de jellemző példát említett Péter atya. Az egyik szerint sokan a nap huszonnégy órájából a testükre fordítják a legtöbb időt, s egy órájuk sem jut a lelkükre.
Még olyan, kilencven fölötti, már útja végén járó asszonnyal is találkozott, akit jobban aggasztottak a ráncai, mint hogy legalább egy órát szánjon a csendes elmélyedésre. A másik oldalt pedig azok a papok jelentették, akiknek a papságuk jelentette a legtöbbet, az üldöztetések idején is jártak a családokhoz lelki gondozást végezni.
– Ezért is lettem szerzetes – folytatta az atya. – Mert bár nem mindegyik volt szent de, voltak, akik igen. A legnehezebb időkben is itt voltak a miséken, mert ez számukra jelentett valamit. Voltak hősök, mert nem félt mindenki. Édesanyámtól hallottam arról a párttitkárról, aki letépte az asszonyok nyakáról a keresztet. Az egyik meg sem mert szólalni, de a másik felállt, és rákiabált: Adja vissza, mert kikaparom a szemét. A férfi megdöbbent, szótlanul visszaadta, s utána meghunyászkodott. Ezeknek a bátor, hitvalló embereknek hálával tartozunk. Bár kevesen vagyunk, az egyház soha sem volt többségben, de nem szabad félnünk, mert Isten megőrzi azokat, akik kitartanak mellette.
Ne titkoljuk el fiaink elől az úr dicső tetteit!
– Ma a panaszosok világában élünk – folytatta. – A közelben háború dúl, nálunk infláció van, de az én nagyszüleim átéltek két világháborút, a Tanácsköztársaságot, Trianont, az 56-os forradalom utáni megtorlást, a kommunista évtizedeket, de egyszer sem hallottam őket panaszkodni! Akkor most miről beszélünk? Élünk! Ne a holnappal foglalkozzunk. Mi ezt kaptuk, ezt kellene továbbadnunk, de közben ne titkoljuk el fiaink elől az úr dicső tetteit, hogy ne feledjék el és tartsák meg parancsait.
Péter atya arra is felhívta a figyelmet, kiket és mit imádnak, akik az Úr nélkül élnek. A testüket, vagy a kábítószert, végeláthatatlanul lehetne sorolni az Isten hiányában keletkezett űrt betöltő hitpótlékokat. Ugyanakkor kitért az álkereszténység buktatóira is.
– Milyen keresztény volt az őslakosokat kiirtó, majd utána oda hittérítőket küldő Spanyolország és Portugália? Ez álkereszténység volt. De ugyanúgy vannak a magánéletben is álkeresztények, akik bemennek ugyan a templomba, de valójában nem engedik be Istent az életükbe. Márpedig a kereszténység azt jelenti, hogy bennem van az Isten! Nem azok a keresztények, akik azt hiszik, hogy a kereszténység valami előnnyel jár, és ezért vallják magukat idetartozónak. A rendszerváltás után megteltek a templomok, utána szépen visszaesett minden, mert kereszténynek lenni nem jár semmi előnnyel ebben a világban. Nincs kiválasztottság, amint azt időnként hirdették, mindenkinek egyénileg kell küzdenie az üdvösségért. Az Isten teljesen másként gondolkodik, mint mi.
Nem mindenki szánja rá magát a változásra
Zaklatott korunk egyik kihívásáról Péter atya az alábbi gondolatokat osztotta meg hallgatóságával:
– Nagy tévedésünk, hogy a megbocsátás az, ha nyakába borulunk valakinek. Ezt Jézus sem tette, de ellenségeiért is meghalt. Eltörölte a szemet szemért, fogat fogért elvet. Milyen bosszút állt például a keresztény egyház a kommunistáktól elszenvedett üldöztetésekért? Semmilyet. Ezt kaptuk az Úrtól, lerázzuk magunkról. Erre a szintre csak azok képesek eljutni, akik az Istent beengedték az életükbe. Az is az ember nagy vétke, hogy minden pillanatban megváltozhatna, de nem teszi. Nem arról szól az utolsó stádium, hogy megbánnák bűneiket és megtérnek. Ez nem igaz. Egy idős ember mondta halála előtt nekem a kórházban: negyven éve nem gyóntam, s most nem azért fogok magánál meggyónni, mert meghalok. Hanem azért, mert haragban voltam a testvéremmel, és most látom ennek az értelmetlenségét.
Jézus nem azt mondta, hogy holnap vagy holnapután térj meg, ha úgy alakulnak a dolgok, hanem most.
– Ebben a szentségeken keresztül segít Isten, s akik elutasítják a szentségeket, azok nem bírják a lelki terhet. Az Úr története során még magát az egyházat is többször megrázta, mert szükség volt erre. Az ember – magam is, ti is – minden bűnre képes. Vonzódunk a bűnhöz, mint mágneshez a vas, és minél jobban vonzódunk a bűnhöz, annál mélyebbre tudunk süllyedni.
Istennel együtt magunkat is jobban megismerjük
– Akik rendszeresen, tiszta szívvel gyónnak és áldoznak, azokkal törődik az Úr, s minél közelebb kerülök Istenhez, minél többet tudok meg róla, annál többet tudok meg magamról is – folytatta Keresztfalvi Péter.
– Ez a kapcsolat ad számunkra erőt a megpróbáltatások elviselésére is. Van, aki őszintén bevallja, képtelen a vértanúságra. Nincs bennem semmi kétség, ez így is van. Te mit csinálnál, ha olyan helyzetbe kerülnél, mint annak idején Sándor István, Szolnok vértanúja került? Nem akart ő vértanú lenni. Egyet akart, Krisztust követni, semmi többet, amikor Szolnok városát járta és hirdette az evangéliumot. Mert nem vagyunk fölmentve semmilyen krízishelyzetben az alól, hogy hirdessük az evangéliumot, az örömhírt. Ő megtette, és mivel élő kapcsolata volt Jézus Krisztussal, gyónt és áldozott, ezért bírta elviselni a Szentlélek, egy földöntúli erő segítségével a vértanúságot. Ki győzött Sándor István esetében? Akik megölték? Döntsétek el, ki győzött. Sokan vannak a templomba járók közül is, akik valójában nem akarnak megváltozni. Úgy gondolják, ha itt vannak a templomban, Isten népe között, akkor jár nekik az üdvösség.
Ezt a földöntúli erőt csak úgy kaphatjuk meg, ha hallhatjuk Jézus Krisztust, ha itt lehetünk a templomban, és találkozhatunk vele. Nehéz? Igen!
– Sokan vannak a templomba járók közül is, akik valójában nem akarnak megváltozni. Úgy gondolják, ha itt vannak a templomban, Isten népe között, akkor jár nekik az üdvösség.
Fontos, hogy hitünk legkeményebb próbáit is kiálljuk!
– Gyakran a mások ítéletétől való félelem akadályoz meg bennünket abban, hogy megváltozzunk, még ha képesek is lennénk a változásra – mutatott rá Keresztfalvi Péter atya.
– Félünk a kinevetéstől, megvetéstől, ami talán hitünk legkeményebb próbája. A hiúság az Isten kegyelmének totális elutasítása. De Isten ennek ellenére meg akar menteni téged. Én ebben a templomban tanultam meg Himfy Feri bácsitól, tanítómesteremtől a talán legfontosabb mondatot: ha valaki igaz keresztény, azt nem tudja eltitkolni. Ha el tudja titkolni, akkor nem keresztény. Ha rólad nem látszik a munkahelyen, a családban és az utcán, hogy te keresztény vagy, akkor nem vagy az. Csak akkor leszel azzá, ha egy olyan erő fog eltölteni, amihez sohasem juthatnál másképp, csak ha őszintén megszabadulsz a bűneidtől – zárta adventi gondolatait Keresztfalvi Péter atya.
