Másodpercei maradtak a cselekvésre a szolnoki vízimentőnek, amikor meglátta a fuldokló lányt

Négy éve ügyel a szolnoki szabadstrand fürdőzőire Dudás Attila, aki a minap egy kislányt mentett ki a Tiszából. A vízimentővel nem mindennapi munkájáról és a víz iránti szeretetéről beszélgettünk.

– Vasárnap majdnem tragédia történt, hiszen egy kislányt kellett kimentenie a vízből. Hogyan élte meg az esetet?

– Ilyen éles helyzetbe még nem kerültem. Másodpercek alatt kellett cselekednem. Azonnal a vízbe ugrottam, és csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, mégpedig hogy meg kell mentem a bajba jutott, fuldokló lányt. Úgy vélem, a lehető legjobban oldottam meg a feladatot, és óriási öröm számomra, hogy nem történt tragédia. Tudomásom szerint a lányt azóta már hazaengedték a kórházból. Az eset kapcsán nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy csak jó úszók merészkedjenek beljebb az élővízben, és ne feledjük, a strandolás szabályai mind értünk vannak. Így hát azok betartása alapvető kötelességünk.

– Úgy gondolom, kevesen tudják, mivel foglalkozik pontosan egy vízimentő. Hogy néz ki egy napja a „szőke folyónál”?

– A szolnoki szabadstrand délelőtt 10 órakor nyit, én 9 órára érkezem. Először is ellenőrzöm a belső bójasort a vízben, és a 120 centiméteres mélységet jelző táblákat. Ha minden rendben van, megállapítom, hogy fürdőzésre alkalmas a partszakasz. Ezután megnyitom a hajónaplót, amit minden nap kötelezően vezetek. Munkám nagy részét azonban az teszi ki, hogy délelőtt tíz órától este nyolcig a vízfelületet pásztázom, és ügyelek a fürdőzők biztonságára. Fél óránként megyek egy kört a hajóval, hiszen jó, ha a fürdőzők látják, hogy van folyamatos hajósszolgálat, és nemcsak akkor intézkedünk, amikor már menteni kell. Nyilvánvalóan, a feladatok között szerepel az is, amikor az embereket jobb belátásra kell bírni. 

Néha figyelmeztetni kell egyeseket, hogy ha nem tudnak úszni, ne menjenek a 120 centimétert jelző kötélsoron túl, valamint a hajózási útvonalat jelölő bójákon kívülre se ússzanak. A víz ugyanis rendkívül gyorsan mélyül, ezáltal hamar megtörténhet a baj.

– Mióta van ezen a pályán, és mi adta az indíttatást ahhoz, hogy mások életének védelmével keresse a kenyerét?

– Négy éve dolgozom a Szolnoki Városüzemeltetési Kft.-nél. Elsősorban azért választottam ezt a szakmát, mert az úszás és a víz az életem. Emellett szeretem az extrém feladatokat, az embert próbáló kihívásokat.

– Mik az első jelei annak, hogy be kell avatkoznia? Hovatovább, életet kell mentenie...

– Ez rendkívül változó, esetfüggő. Egy dolgot azonban megtanultam: a legárulkodóbb jel általában az, ha a fürdőzők hirtelen egy irányba néznek. Ekkor biztosan történik valami. Ez persze az én tekintetemet is rögvest a helyszínre vonzza.

– Mennyire fogadják meg az emberek a tanácsait?

– Nagyon örülök annak, hogy a fiatalabb korosztály tagjai hallgatnak a jó szóra. Természetesen, mindig vannak olyan strandolók, akik a Tisza mentén felnőve úgy látják, kiválóan ismerik már a folyót, és nem érheti őket baj. Ők gyakran tehernek élik meg, ha rájuk szólunk. Ettől függetlenül nincs kivétel: őket is a szabályos fürdőzésre ösztönözzük.