Legendák szólnak a tiszajenői Mira gyógyvízről

Akárcsak a nagy magyar Alföld határai, a rónaság legendáinak sora is végeláthatatlan. Az egyik tiszasülyi monda első fejezetét Végess Sándor helyi földbirtokos 1892-ben kezdte írni, mikor is kolopi birtokán itatókutat ásatott a marháinak. A Garamvölgyi-Dankó Erika és Barabás Imre geológusok által gyűjtött népi hiedelem szerint a kifolyó iszapos vizében megfürdött egy beteg bivaly, mely néhány napi dagonyázás után váratlanul meggyógyult. 

A vízre aztán több más állat is szívesen rájárt, de nem csak dagonyáztak benne, hanem előszeretettel itták is azt, melytől egészségesebbé váltak. A csodakút kénes szagú vizének híre gyorsan terjedt, így lassacskán a környékbeli emberek is oda jártak ivó- és fürdőkúrára gyomorbántalmaik, hörghurutjaik gyógyítása érdekében. 

Végess gazduram ennek igencsak megörvendett. Azok után pedig főképp, hogy kincsét gyógyvízzé, a kitermelt kékes színű, kénes szagú sarát pedig gyógyiszappá minősítették. Az első, Máriának keresztelt kútja után hamarjában megfúratta Irma-, majd Emma-kútját is. 

A gyógyvíz szerepelt az 1896-os országos kiállításon is, ahol elismerő oklevelet nyert. De Végess úr boldogsága akkor lett határtalan, amikor az 1800-as évek végére felépíttette Kolopfürdőt, amely 1897-ben kezdett Európa-hírűvé válni. A deszkapalánkos gyógyfürdő-létesítmény, a harminc szobás, százötven ágyas, fogadóval és vendéglővel, de még postahivatallal is „felszerelt” szállodaobjektum jelentős bőségben tartotta a Végess családot. 

A két világháború között bővítették is, de a második világégés és az azt követő államosítás a földdel tette egyenlővé a nagy múltú tiszasülyi Kolopfürdőt. A kolopi iszapot azonban még ma is nagy erőkkel hozzák a felszínre Sülyön, ami azonban évtizedek óta nem a helybélieknek profitál... 

A tiszajenői legenda özv. Vígh Pálnéhoz köthető, aki földjén ugyancsak az állatai itatására szolgáló kutat ásatott az 1900-as évek elején. E históriát Horthy Csaba helytörténeti kutató, a község hajdani polgármestere (1990–2006), jelenleg önkormányzati képviselője, az ügyrendi és szociális bizottság elnöke osztotta meg hírportálunkkal.

– A tiszajenőiek, vagy ahogyan magunkról szólunk, a „jeneiek” régóta nagyon büszkék a Mira nevű gyógyvízre. 

Ám a történeti hitelesség okán muszáj elmondani, hogy a kiaknázott terület eredetileg Jászkarajenő közigazgatási területén feküdt. Tiszajenő csak 1954-ben alakult önálló községgé Vezseny és Jászkarajenő határán.

– Az így létrejövő települést egyúttal Szolnok megyéhez csatolták. Érdekesség, hogy Pest megye ezzel a határozattal végleg elveszítette az 1950-es megyerendezés során már amúgy is csak néhány kilométernyire zsugorított Tisza partját – mutatott rá a helytörténeti kutató, aki dr. Dobos Irma gyémánt- és euro-diplomás geológus vonatkozó kutatásából merített további ténymegállapításokat. 

– Az első világháború után a megcsonkított ország ásvány- és gyógyvizeinek legnagyobb részét elveszítette, ezért új vízbázis kialakításával kellett a hiányt pótolni. Az 1920-as évek elején az első új gyógyvíz-előfordulást az akkor közigazgatásilag Jászkarajenőhöz, jelenleg Tiszajenőhöz tartozó faluhatárban, kútásás közben tárták fel. Az első három kezdetlegesen kialakított aknás kutat 1920 és 1922 között létesítette a terület tulajdonosa, özv. Vígh Pálné és örököse, Vígh P. Ádám. A terület haszonbérlője a fővárosi Mira Gyógy- és Keserűvízforrás Rt. volt. Az első kutak fölé hatvan centiméteres deszkaburkolatot helyeztek, köréjük kicsiny töltést emeltek. Később díszes, oszlopos kútházakat építettek föléjük. 

A kutak vize 1922-ben megkapta a gyógyminősítést.

– A palackozott vizek a forgalmazó után a Mira nevet kapták: a Mira a latin mirabile, magyarul csodálatos szóból származik. A belföldi igény kielégítésén kívül már a húszas években sikerült Angliába, Franciaországba és Dél-Amerikába is exportálni gyógyvizet. Az elmúlt száz év alatt az üzem személyzete rendre közel húsz fő volt. A munkamenet a kezdetektől gépiesített volt, de szükség volt gépkezelőkre, rakodókra, szállítókra, üvegmosókra is. Az üzemben dolgozók egy részének egykoron olyan feladatuk is volt, hogy a visszaváltott üres üvegek aljából egy drót segítségével húzták ki a bennmaradt parafadugókat... 

– A kedvező összetételű és főként epebántalmak megelőzésére és gyógyítására használt gyógyvíz iránt az igény gyorsan növekedett, és ennek kielégítésére 1922-ben, angol tőkéből, már fel is épült a palackozóház, majd egy tisztviselő-lak, a kutaknak pedig neveket adtak; az elsők között volt például a Babi-kút. 

Az üzemeltető részvénytársaság az 1920-as években újabb beruházást hajtott végre: a Mira-telepet Vezseny községgel egy négyezer-nyolcszáz méter hosszú, keskeny-nyomtávú iparvasút kötötte össze.

– A pálya az ötvenes évekre teljesen leromlott, felújítása egymillió forintba került volna, így az akkor üzemeltető traktorral és közúton oldotta meg a szállítást, mígnem 1958-ban kérvényezte a bontás engedélyezését. Az ötvenes évek elején muraközi lovakkal vontatták azt a szerelvényt, mely telenként a gyógyvízzel megtöltött palackokat a közeli malomig húzta, ahol a kemény fagyok miatt a töréstől rettegő üvegek sokasága a pincében várta meg a felmelegedést – mondott el egy újabb emléket Horthy Csaba. 

A volt polgármester arról is beszámolt, hogy a háború előtt a Mira Rt., valamint egy angol tőkéscsoport üzemeltette bérben a telepet. Az 1949-es évi államosítás után a Gyógyvíztermelő Nemzeti Vállalat, majd 1951-ben a Gyógyvíztermelő és Értékesítő Vállalat, később, 1963-ban a Gyógyáruértékesítő Vál­lalat, 1975-től pedig a Vízkutató és Fúró Vállalat (VIKUV) volt az üzemelő. A privatizáció után, 1991-től a gyöngyösi Élelmiszeripari és Palackozástechnikai (ÉLPAK) Kft. majd Zrt., jelenleg pedig a cégcsoportból kivált, gyöngyösi székhelyű Gyógyterm/Medaqua Kft. a működtető. 

Horthy Csaba hangsúlyozta, a cég és a község között jó a viszony, ezért is bíznak abban, hogy a község őszi centenáriumi rendezvényének támogatását természetesnek veszi majd a társaság.

A klímaváltozás a telepet sem kíméli

A Mira-telep üzemvezetője, Berze Erika érdeklődésünkre elmondta, hogy a klímaváltozás a gyógyvízkivételt is megviseli. 

– Az elmúlt években tapasztalt hosszabb, csapadékmentes időszakok, a szárazság, az aszály következménye, hogy a korábban bőséggel működő kutak mára kevésbé termelnek, vagy el is apadtak. Most közel százötven milliméternyi csapadék hiányzik, hogy a természet erejétől feltöltődő kutakban ismét legyen elég mennyiségű gyógyvíz – jelezte. Korabeli hidrológusok és geológusok száz évvel ezelőtti kutatásai szerint a „jenei” gyógyvizek a felszín alatt kettő-négy méter közötti mélységben szivárognak. Három méteren belül keserűvíz (magnézium-szulfátos – Ferencz József gyógyvíz) tárható fel, és a kutakban a teljes leszívás után három-négy nap alatt ismételten teljesen feltöltődik. A négyméteres glaubersós-vizű (nátrium-szulfátos – Mira és Hunyady János gyógyvíz) kutakban viszont a szivárgás jóval gyorsabb, ott másfél nap is elegendő a visszatöltődéshez. A hígabb glaubersós-vizet gyermekek részére palackozzák.